Magyar érdektelenség

A választási eredmények mellett szinte teljesen feledésbe merült, hogy a hétvégén néhol nem csak az ország új vezetéséről szavaztak. Pered és Gúta lakói arról is dönthettek, több mint 60 év után megválhatnak-e a településükre erőltetett szlovák névtől vagy sem. Ez a véleménynyilvánítás pedig felemásra sikeredett.

Míg Pereden összejött az eredményességhez szükséges több mint 50 százalékos részvétel – habár állítólag ott is „rugdosni” kellett az emberek egy részét –, addig a hasonlóan magyar többségű Gútán a választópolgárok 39,7 százaléka volt csak hajlandó ebben a kérdésben kifejteni álláspontját (külön sztori, hogy harmaduk nemet mondott a névváltoztatásra).

Könnyű lenne most innen leárulózni, leparasztozni, lekishitűzni vagy másféle módon megdorgálni a gútaiakat a gyászos eredményért, a számok viszont valamit mutatnak. Bizonyítványt állítanak ki a szlovákiai magyarság önbecsüléséről, „lelkiállapotáról”, tenni akarásáról. Avagy arról, hogy még az alapvető magyarügyekbe is belefáradt az emberek nagy része. Ugyanis félő, hogy a gútai szonda által mutatott kép nem egyedi, sok más településen is hasonló érdektelenség kísérne egy ilyen jellegű referendumot. Pedig jobb alkalmat nem is lehetne találni a népszavaztatásra, mint a parlamenti választások napját, amikor a lakosok jó része (Gútán aznap konkrétan 49,7 százaléka) úgyis elmegy voksolni.

Igen, egyszerű lenne csúnyákat mondani a gútaiakra, ez viszont nem vinne előre. Fontosabb, hogy megértsük a mozgatórugókat, a távolmaradás okait. A gútaiak többségét jellemző apátiában minden valószínűség szerint benne van az elmúlt két évtized minden, tehát nem csak kisebbségi problémája. Az emberek egy része feltehetően belefáradt az ilyen jellegű csatározásokba – ami egyrészt érhető, másrészt nagy baj. Úgy érezheti, az államhatalom, a „szlovákok” végül úgyis másként döntenek, mint ők ott lent. A „népet” valószínűleg egyre kevésbé foglalkoztatják a kisebbségi kérdések, annál inkább a napi megélhetési gondok. Nem fog minket ez jóllakatni, nem ad munkát, nem visz előre – mondhatta a referendumról a helyiek egy része. S amellett, hogy ezzel semmiképpen sem érthetünk egyet, nehéz egy közel 20 százalékos munkanélküliséggel küzdő régióban azt magyarázni az embereknek, hogy most másként lesz, mint 1992-ben volt, amikor a többség megszavazta Kolárovo helyett a Gútát, csak éppenséggel a kormányzat nem volt kíváncsi a véleményére.

Aki így gondolkodik, csak egyet felejt el: olykor akkor is harcolni kell, ha fölöslegesnek tűnik. Pláne, ha nem kivont karddal kell a küzdőtérre vonulni, hanem csak átballagni az egyik szavazóhelyiségből a másikba, szavazólapot kérni, a megfelelő helyre egy x-et írni és a lapot az urnába dobni. S az sem biztos, hogy egy eredményes népszavazás eredményét ignorálná a kormányzat.

Magától senki sem ad nekünk vissza semmit. Azt vissza kell követelni. Mindig, amikor lehetőség nyílik rá, s olyan hangosan, ahogyan csak lehet. Másképpen nem megy.