Logikusan, de elvtelenül

Túlélési csomag. Nagyjából ezt jelenti az az öt képviselő a Hídnak, akik Procházkától, vagyis Brecelytől, vagy a fene tudja kitől és miért dezertáltak a legkisebb kormánypártból. Abból a pártból, amely most már akár meg is szűnhet.Túlélési csomag, ugyanis a bejutási küszöb felé tendáló Híd egy erős tárcát kaphat, és látszólag az SNS szintjére erősödik. A közlekedésügyből sok mindenkit jól lehet lakatni: oligarchát, trafikot kérő pártkatonát, kiéheztetett polgármestert, makkal álmodó választót. A dolog fonákja, hogy a Smer márciusban nem véletlenül adta az egyik legnagyobb és legfontosabb tárcát a lelke kilehelésére készülő Sieťnek. A háttérben kiosztották a lapokat, a következő négy év „tenderalagútjai” betonbiztosak, a minisztériumban pedig államtitkárként ott maradt a smeres „helytartó”, Viktor Stromček, aki már az elmúlt években is egyfajta „junior” miniszter volt az életunt Ján Počiatek mellett. Brecely mellett még inkább. Mit lehet itt elérni? Látszólag sok a pénz, széles az agenda, ám az új miniszter a készbe, a lezsírozottba ül be. Így a Híd számára nem is az lesz a kulcsfontosságú, hogy meggyőzze a Smert a tárca átadásáról, vagy hogy kit ültet oda, hanem hogy sikerül-e pár morzsát az asztal narancssárga részére átgörgetni, amivel etethető lenne a választó és a regionális politikus a következő négy évben. Morzsáknál több ugyanis nem marad.  A történetnek megvan a maga belső politikai logikája, Procházkát és az ő totálisan becsapott választóit leszámítva mindenki jól jár a koalícióban, ám a jelenetsor a választók még nagyobb kiábrándultságához vezet. Normális esetben a pártok világosan látható arcvonalak mentén szállnak lövészárokba a választások előtt, majd az eredmény függvényében megalakul egy, a maga nemében koherens belső logikával rendelkező kormány, amellyel az egyik tábor természetesen elégedetlen lesz, a másik viszont nem kis elvárásokat táplál iránta. Márciusban tömegek érezték magukat megvezetve, pozitív elvárásai szinte senkinek sem voltak, most pedig, még a kormányzás első félévében, alig túl a száz napon olyan folyamatok tanúi lehetünk, amelyek egy agyonhasznált, dekadens, utolsókat rúgó koalíciónál szoktak előfordulni. Széteső párt, megszűnő képviselői csoport, átrajzolt erőviszonyok, „zsetonként” viselkedő képviselők, újrafogalmazott koalíciós szerződés. A folyamat eredménye így a standardnak mondott politikától elforduló választók táborának tovább duzzadása. Az emberek ugyanis azt látják, hogy a kormányzati politika, a hatékony és jó vezetés, a fejlődés, a reformok vagy a hétköznapi életet megkönnyítő lépések helyett semmi másról sem szól, mint hatalomról, bizniszről, paktumokról, posztokról és egyéni érdekekről. Kár.