Lincshangulat és türelem

LOVÁSZ ATTILA

Annak idején egy okos tánc- és illemtanár azt mondta: illemszabályok azért vannak, hogy ne készítsük ki egymást. Ha mindig és mindenki a másikra való tekintettel cselekedne és viselkedne, a civilizált társadalom egyik legnagyobb ismérve – a törvény – válna fölöslegessé.

Szőgyénben lincshangulat van – jelentette a média. Az okokat kutató emberek különböző válaszokat kaptak. E válaszok jobbára vélemények voltak, az igazán beavatottak talán többet mondhatnának el. Például arról, miként kerülhet olyan helyzetbe a közösség, amikor más kiutat nem lát, mint az önbíráskodást. Bármennyire hasonlóak és bármennyire eltérőek az önbíráskodásra emlékeztető ügyek (legutóbb Ógyalla), van egy közös vonásuk: a húr olyankor pattan el, amikor a köz, esetünkben az állam, az ő erőszakmonopóliumával nem tud mit kezdeni. Amikor nemcsak a jó erkölcsök, hanem a törvények megsértői ellen sem lép fel . Amikor azt látják az emberek, betartják a törvényt, hajtanak, dolgoznak, boldogulnak, ki hogyan tud, és a munkájuk eredményét vagy mindennapi szent békességüket valaki valamiért naponta veszélyezteti.

Érezheti a kedves Olvasó, kerülöm a roma–nem roma vonalat, mert bár tudom, Szőgyénben ezt a mezsgyét lerajzolták, nem erről van szó. A gyalogpolgár hajt, gürizik és törvényt tisztel, a helyi zsebmaffiózó meg fütyül az egészre, limuzinján száguldozik és vállalkozókat lop meg, vagy csak megfélemlít – ez ugyanaz a helyzet, csak ott még nem jött el a tűréshatár. Esetleg majd akkor, ha a helyi zsebmaffiózó részeg gyereke halálra gázol néhány iskolást, akkor elpattan a húr, jöhet a vendetta. A helyi, bizonyára hangos és sok panaszra okot adó roma családnál a tűréshatár kisebb, nincs akkora félelem, kisebb ügyekért is nyílik a bicska. De az alaphelyzet ugyanaz. S míg a hatalom negatív üzeneteivel (pl. rám jöhet végrehajtó, állam bácsira nem, engem megbüntetnek tízeurós adóhátralékért, mások százmilliókat lopnak) a kisember megbékél, igyekszik boldogulni, addig a falujában, utcájában történő dolgok, a „mellérendelő viszonyban” levő egyének büntetlen normaszegései miatt csúnyán kiakad. Joggal. De nem biztos, hogy ez így rendben van. Üdvözöljük Szőgyénben, írhatnám, ha cinikus lennék.

Cinizmus helyett fontosabb kérdéseket föltenni. Mióta zajlik az, ami miatt a szőgyénieknek elegük lett? Tud-e róla a falu választott vezetése és mit tett? Tud-e róla az állam rendfenntartó testülete? Ha tud, mit tett? Milyen helyzetben van a család, amely miatt annyira kiakadtak a falubeliek? Hogyan jutott ide? Ha mélyszegénységben él és képtelen kilépni belőle, netán bűnözéssel csillapítja gyermeke éhségét, arról tud-e valaki? Ha nem, csak szimplán kikészíti polgártársai idegeit, az miért van?

Szőgyénben a tűréshatárt elérték, az indulatok – verbálisan – elszabadultak. Itt már nem lehet konferenciázni, itt már rendőr, szociális munkás, mediátor kell, egyébként megtörténik az első tragédia. Itt már szigorral ellenőrzött közmegegyezés kell, mert baj lesz. Itt józan ész kell, és külső segítség, önerőből a helyzet nem javul meg.

Kotlebáék segítsége nem segítség, hanem a pokolba vezető út. Ők azok, akik nem adnak egy tányér levest az éhezőnek, nem óvják meg senki vagyonkáját. Ők menetelnek, erőt demonstrálnak, s ha megértésre találnak, a következő kérdésük a helyi magyarság lesz. Ennél már az is jobb, ha a rendet megerősített járőrök tartják fenn, amíg a helyi vagy regionális képviselet nem talál megoldást. Amihez a magunk közvetítő szerepét ellátva józan türelmet kívánhatunk. Mert vannak a szőgyéniek olyan okos emberek, hogy akár példaértékű megoldásokat is találjanak.