Létezik-e zenélő forradalom?

Magyarországon ez a generáció mára egy új önkényuralmat épített ki. Hogy a mi „nagyöregjeink” számára ez miért nem ciki, arra több választ is találunk. Van, aki szeret úszni az árral, más csak a baloldallal szembeni berögzült szembenállás miatt néz félre, megint más egyszerűen csak élvezi a „polgári demokráciát”. Akárhogy legyen is, a támogatók inkább beletörődnek, és lesütik a szemük, kooperálnak, mert így egyszerűbb, „tudom, hogy ez nem természetes, de ez van” – hadd ne szúrjak ide egy nevet.

Minden rendszernek vannak ellenzői és támogatói, haszonélvezői, és persze ott vannak a passzív szemlélők. Hogy az ellenzék hogyan fejlődik ki, annak többirányú dinamikája volt, van és lesz. Az pedig, hogy ez az ellenzék meg tudja-e dönteni a fennálló rendszert, nos, mindig is egy többismeretlenes egyenlet eredménye volt.

A mostani magyar ellenzék évek óta próbálkozik, de akár csak a szlovákiai magyar politikai pártok, odaát is egymást oltják ki a szövetségesek, a folyamatos egymás elleni acsarkodás pedig egy idő után beleég a választópolgárok memóriájába, és onnan kitörölni az ilyet évekig tarthat. Ami mindig az igazi polgári ellenállás egy érdekes felülete volt, az a kultúra, a zene, a művészet volt. Mert ez a réteg iskolázottsága, olvasottsága miatt szélesebb spektrumban volt képes értelmezni a történéseket.

Ma Magyarországon a tomboló kultúrharcban van egy „szelep”, egy rés a propaganda kerítésén, amin keresztül a rendszerrel szembeni gondolkodás még képes ventilálni. A kormányoldal örökös mantrája az, hogy „hiszen mindent ki lehet mondani, van szabad sajtó, van szólásszabadság”. Cinikus módon terelik a propaganda mindent lehengerlő mivoltát, a hazugságkampányt és persze az ellehetetlenítés tényét, mintha a gulyáskommunizmus csak kabátot cserélt volna, a vörös narancsra, a szocializmus NER-re és illiberalizmusra váltott volna.

Ennek a kultúrharcnak a rendszerrel szembeni oldalán álló „önkéntesek” pedig pártos betagozódás nélkül állnak ki többezres tömeg elé, és mutatnak középső ujjat a hatalomnak. Ahogy az történt idén nyáron többször, legutóbb a Sziget Fesztivál nagyszínpadán is.

Az ilyen „akciókra” a válasz legtöbbször a begyöpösödött ultrakonzervatív oldalról az, hogy ez a módi nem „rendes”, ez csak polgárpukkasztás, ez gyerekes. Szomorú, hogy az ilyen kritikák sokszor pont azoktól jönnek ma, akik egykor hasonlóan alpári ellenállók, polgárpukkasztók és lázadók voltak, ugye, ugye, Feró.

A megmaradt szabad média mellett jelenleg a zene az a hordozó felület, ami nemcsak úgy tesz, hanem tényleg érti is a TikTok-generációt, a generációt, amely a szokásos boomer nyavalygással szemben valóban van annyira szociálisan érzékeny, hogy lássa: az elmúlt 13 év narancsos uralma nem más, mint egy matyóhímzéses Patyomkin-falu építése. A kérdés csak az, hogy ez a generáció képes lesz-e levetkőzni azt a politikai frusztráltságot, amely a bizonytalanok táborát olyan szélessé dagasztotta?