Leszünk-e céltábla?

Az ellenzéki párt a katonai konfliktus előtti napokban óriásplakátokon is hazaárulónak nevezte az USA–Szlovákia védelmi szerződést támogató parlamenti képviselőket és Zuzana Čaputová államfőt. A hirdetéseket elhelyező cég a háború kezdetekor leragasztotta a plakátokat, és visszafizette a Ficóéktól kapott pénzt.

Tájainkon az árulózás egyfajta azonnali ítélethirdetés. A legalantasabb reflexeket hozza elő emberi-társadalmi bugyrainkból. Tudjuk, a verbális megbélyegzésen túl sokszor tényleges jogkorlátozást, fizikai eltávolítást vagy megsemmisítést is jelentett: az 1918 utáni Csehszlovákiában például kiutasításokat és himnuszpereket, a Tiso-rezsim idején a szlovákok egy része, a zsidók, a romák vagy a magyarok elleni fellépést, a második világháború utáni csehszlovák államban pedig németek és magyarok jogfosztásához, kitoloncolásához, kitelepítéséhez és deportálásához vezetett. A pártállami retorziókkal és a rendszerváltozás utáni nacionalizmus példáival is szabadon bővíthető felsorolás érzékelteti, hogy az árulózás mint leszámolási módszer a szlovákiai társadalom kollektív emlékezetébe és főként tudatalattijába ivódott. És inkább rögzült gátlástalanul bevethető módszerként, mint elrettentő mementóként, miközben gyakran cinkosan néma maradt a társadalom visszafogottabb része.

A csütörtöki orosz offenzíva előtti napokban a Smer a szélsőjobboldallal együtt előbb felcímkéztette, céltáblává tette a „hazaáruló” politikusok lakhelyét, majd a Fico-párt hasonlóképpen üzent az óriásplakátokkal is.

Február 24-e előtt azzal érvelt, hogy a Kreml békés, de a háború kitörése után Ficóéknak is jobb, hogy eltűntek a plakátok. A párt az utóbbi hetekben szinte naponta tartott sajtóértekezletet vagy tüntetést, de a támadások első napján órákig hallgatott. Csütörtök délután foglalt állást: kifejezetten amerikai–orosz (nem EU–Oroszország vagy NATO–Oroszország) konfliktusról van szó, és Szlovákiának nemzeti érdeke, hogy ne legyen a részese.

Egy közelmúltbeli felmérés szerint az orosz vezérnek sok szlovákiai támogatója volt, és még kérdéses, hogy a háború (a maga szlovákiai politikai, gazdasági és menekültügyi hullámaival) hogyan módosítja Putyin megítélését. Ficóék egy kicsit kivárnak. A néphangulatot fürkészik mondandójuk újratervezéséhez. Sokáig nem várhatnak, mert a porondon maradáshoz mindig új műsor kell. A kelléktárban a koalíciós vergődés kínálta témák, az áremelés, az infláció és egyebek mellett ott lapul a gyorsan bevethető magyarkártya is. A következő hetekben eldőlhet, hogy mennyire kerülhet a Smer aktuális eszközei közé. Előhúzható a közelgő magyarországi választás kapcsán, a máris felbukkant kelet-ukrajnai szakadár–szlovákiai magyar szeparatista párhuzam szajkózásával is, de gyakorlatilag bárhogyan (van/nincs rajtunk sapka). Elég, ha a 2006-os kormányalakítás és a 2010-es választási kampány időszakára gondolunk, amikor pillanatok alatt mozgósították a társadalom egy részében nyíltan meglévő vagy lappangó magyarellenességet. És ha felkapják, akkor a szélsőjobb igyekszik velük együtt vonyítani, ahogyan a védelmi szerződés parlamenti vitája idején is próbált lépést tartani a Fico-párttal.

A többségi társadalom körültekintőbb része február 24-e óta még keményebben bírálja Robert Ficót és a szélsőjobboldalt az elmúlt hetek-hónapok uszításai miatt. Érdemes lesz figyelnünk, hogy kik és hogyan igyekezhetnek „felcímkézni” a szlovákiai magyarságot, és közösségünk részéről kik lesznek képesek határozottan, a szlovák közvéleményt is elérő hatékonysággal reagálni egy esetleges hangulatkeltésre.

S persze az is fontos kérdés: ennél a forgatókönyvnél a szlovák véleményformálók közül kik vállalják, hogy – minden más gyűlöletkeltéshez hasonlóan – a magyarkártyát is kategorikusan elutasítsák.