Lépni sincs erőm!

„Lépni sincs erőm! Megkérem, hozza ide a zöldségeket és a pénzt is, nem bírok felállni az asztal mellől” – szól rám az ötvenes évein túl járó csallóközi árus. Már nem maradt ereje ahhoz, hogy a becsületesen megtermesztett portékáját kínálgassa. Elmondja, három hektáron gazdálkodik a fiával, egyikük az érsekújvári, másikuk a komáromi piacon árusítja hétvégenként az előző este leszedett termést. Azt mondja, látástól vakulásig dolgoznak, nem látják a munka végét, a mindenen takarékoskodni próbáló kuncsaftok mégis drágállják a zöldséget. Ha tudnák, hogy egyébről sem szól az életük, mint a munkáról, a kertről, az öntözésről, talán másképp állnának hozzá a dolgokhoz. Az igencsak megfáradt ember elmondja, kizárólag a vasárnapot szenteli meg pihenéssel és némi családi élettel. Hovatovább azt érzi, úgy fordul ki az élet az ujjai közül, mint palántaültetéskor a porhanyós fekete föld.

Már csuromvíz a hajam, az esőcseppek végigfolynak a nyakamon, a gerincemen, de meghallgatom még a padlizsánpalánták történetét is. Nem olyan könnyű életerős kis egyedeket nevelni, hogy azok később ellenálljanak minden megpróbáltatásnak. „Olyan az, kérem szépen, mint egy kisgyerek. Ha jól neveljük, kellő figyelemmel és szeretettel gondozzuk, végül büszkék lehetünk az eredményre. Bezzeg amikor elkérem a palánta darabjáért az egy eurót, hüledeznek az emberek. Néhány asztallal arrébb a szomszéd hatvan centért kínálja a palántáit, mert már csomagolna hazafele! Még távolabbról utazik ide, mint én, nemrég műtötték az egyik forgóját. Benne van már az is a korban, de dolgoznia kell, mert különben éhen halnának. Nincs más kenyérkereső a családjában” – nyugtázza az árus.

Friss házi tojással megrakott fonott kosarával megáll mögöttünk az egyik, régiónkban máig viszonylag népszerű politikus. Nem veszi észre, hogy nagy és igencsak kampánygyanús ernyőjéről az ereszhez hasonlóan zúdul rám az esőlé, kedvesen mosolyog és válogat a portékából. Az árus nézi szótlanul, majd miután ő is észreveszi az esernyőn a feliratot, sokatmondóan megjegyzi, hogy ezek meg „ott fenn” igazán abbahagyhatnák a folytonos civakodást. Mert a végén a földet túró embernek elmegy a kedve a választásoktól. „Ezeknek ott” fogalmuk sincs arról, mennyiből kell „idelent” számlákat fizetni meg kenyeret venni, egyre csak nő a két tábor közti szakadék.

A gondoktól görnyedő árus már fel se néz ránk. Egyre inkább hasonlít Rodin Dantéjára, amit a Pokol kapuja oromzatára tervezett. Itt az eső áztatta piacon a végtelen kimerültség, a meg nem értettség jelképévé válik, és dohogása egyfajta monológgá nemesül. A választók magányáról, akiket a politikai harcok egyre tétovábbá és határozatlanabbá tesznek. Arról, hogy a hazai populista politika játékosainak még mindig fontosabb a nemzeti alapú politizálás, mint az ebben az országban boldogulni próbálók óhaja és sóhaja.

A roppanós retek és az újhagyma jócskán megkeseredhet a májusi juhtúróval megkent házikenyéren a piaci élmény felidézésekor.