Lecsófesztivál

A sajátunkat magunknak kevergetjük, de a társadalom mai lecsójánál nem tudni, ki és mikor kavar bele a közösbe. Múlik a vakáció, és a véleménycunamiban szinte teljesen elsikkad a vakcináció. Rokonom mesélte, mennyire bizarr volt a minap egy hullámfürdő hangszórójából hallania: „Kedves látogatóink, jön a következő hullám!”
A nyári szünidő vége a szlovák történelmi tudatnak is érdekes hullámfürdője. Augusztus 29-én az antifasiszta mozgalomról, az 1944-es szlovák nemzeti felkelésről emlékezik meg az ország, és ilyenkor ellentüntetőkként, posztolgatókként és kommenthuszárokként rendre jelentkeznek az 1939 és 1945 közti, Jozef Tiso-féle nácibarát szlovák állam (hivatalos nevén szintén Szlovák Köztársaság) hívei is. Az átlagpolgár a híradásokból észreveheti, hogyan püffed az identitáslecsó, sejtheti is, hogy valami forrhat az alantasabb nemzeti mélyben, de a nagy többségnek ez csak egy múló pillanat. Mivel augusztus 29-e az alkotmány napjával, szeptember elsejével együtt a tanév előtti szabadságolás utolsó naptári „szigetcsoportja”, a szlovákok közül is sokan kirándulnak egyet. Ilyenkor ők lazán „mi, a szlovák nemzet” egy távoli desztináció svédasztalánál, egy kerti kisvendéglő teraszán vagy például valamelyik hegyvidéki túraösvény pihenőhelyén. Ott éri őket a felkelés, és sokaknál ez már évek óta alaptörvény.

Természetes ez így, miként az is, hogy – igaz, az alkotmány preambulumában csak odatoldott nemzetiségként – velük együtt nyüzsizünk ezeken a helyeken. Amikor ott jártam, több szlovenszkói magyar üldögélt Jánošík terhelyi (Ťerchová) szobra tövében, mint amennyi szlovák. Tán fura is lehetett a betyárnak ez az alkalmi druzsina, de rezzenéstelen arccal révedt a ködös távolba, mint most én a lecsóba.

Kóstolgatom, és sorra jönnek elő a nyár emlékképei. Eszembe jut a besztercebányai Szlovák Nemzeti Felkelés Múzeumának felkészült tárlatvezetője, aki kiegyensúlyozottan beszélt a második világháború alatti Szlovákia és az 1945 utáni Csehszlovákia kényes kérdéseiről, a holokausztról, a németek és a magyarok kitelepítéséről is, miközben egy szlovákiai magyar turistacsoport érdeklődéssel hallgatta.

Felidézem Nagybiccsét (Bytča), ahol a felújításra váró zsinagóga közelében, egymástól néhány méternyire látható a második világháborúban elesettek emléktáblája és – a Május 1-je utcában – Jozef Tiso szülőháza. Az épület főhomlokzatán Tiso-emléktábla, amelyet 1991-ben helyezett el a Szlovák Nemzeti Egység nevű mozgalom. A táblát üvegezett vitrin védi, alatta koszorú és néhány mécses. A szülőház kapuján közlemény: az épületben berendezett emlékmúzeum felújítás miatt nem látogatható. Matrica figyelmeztet: kamerával figyelt objektum. Vajon a helyiek és az ország polgárai mennyire látják, hogy egy háborús bűnöst és annak országát (Dominik Tatarka szlovák író magyarra fordított szavaival: a plébános köztársaságát) élteti az emléktábla? A Május 1-je utca tulajdonképpen a kedves kisváros főterébe, a Szlovák Köztársaság terébe torkollik. Vajon melyik Szlovák Köztársaságnak nyílik itt tere? És a Zsolnához közeli Várna (Varín) községben? Az egyik helyi képviselő szégyelli, hogy a többi közt a szlovákiai zsidók haláltáborokba hurcolásáért is felelősségre vont, 1947-ben háborús bűnösként kivégzett államelnökről-lelkipásztorról elnevezett Jozef Tiso utcában kell laknia, ezért névváltoztatást javasolt. Egyetlen képviselőtársa sem állt melléje, és több helybéli az ilyenkor szokásos érvek (kényszerű okmánycserék stb.) felsorolásán túl elismerőleg szólt Tisóról. Akadtak, akik felszólították a képviselőt, ha nem tetszik neki az utcanév, költözzön el.

Ha az ország egyik legfőbb közjogi méltósága, a parlament elnöke erkölcstelen módon azt fejtegeti, hogy az oltatlanokat úgy bélyegzik meg, ahogyan egykor a zsidókat a ruhájukra varrt sárga csillaggal, ha választott tisztségviselők vonják kétségbe vagy relativizálják a holokausztot és a második világháború utáni kitelepítéseket, ha a sérelmet szenvedők bocsánatkérés címzettjei helyett diplomáciai csatározások túszai, akkor nem csodálkozhatunk a helyi zsebdiktátorok megjelenésén sem. Csinálják a fesztivált, és együtt megyünk a lecsóba.