Látlelet a lázadás okairól

A kiváltó okokat keresve azt találjuk, hogy a 2008-as válság óta kizökkent gazdasági növekedés (ami egyes országokban csak vergődés), illetve a fejlett világban egyre erőteljesebben mélyülő vagyoni különbség lehet a probléma fő okozója. Elöljáróban két idézet, amit a politikai és gazdasági krémet összetrombitáló januári davosi világtalálkozó kapcsán tettek közzé. A globális kockázatok között az elmúlt egy évben kirívóvá vált az elitellenes populizmus terjedése, és ennek elsődleges oka a jövedelmi és vagyoni különbségek mélyülése – olvasható a Világgazdasági Fórum éves jelentésében. A brit Oxfam alapítvány szerint a világ nyolc leggazdagabb embere akkora vagyonnal bír, mint a világ 3,6 milliárd embert kitevő szegényebbik fele összesen. Természetesen nem arról van szó, hogy az eleve adakozó Bill Gatestől, vagy az Amazon, az Oracle és a Facebook csúcsvezéreitől Robin Hood módjára vegyük el a gigászi magánvagyont és osszuk szét a rászorulók között. Hanem arról, hogy az elmúlt évtizedekben leállt a társadalmi felemelkedés liftje, lefékeződött a középosztály érdemi gyarapodása, a társadalmi újraelosztás pedig egyre jobban akadozik. Sőt, ma már ott tartunk, hogy a színtiszta kapitalizmus két fellegvárában, az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában éppen most nő fel az első olyan generáció, amelyik anyagilag rosszabbul élhet, mint a szülei. Erre nem volt példa a második világháború óta. Vagy másképpen fogalmazva, egy átlagos amerikai család összvagyona, az inflációval is számolva 1989 óta nem nőtt, miközben a felső 10 százalékhoz tartozó családok átlagos vagyona az utóbbi 25 évben 2 millió dollárral emelkedett.

Összességében a globális gazdaságnak köszönhetően világviszonylatban érezhetően visszaesett az abszolút nyomorban élők száma, azonban az országokon belüli jövedelmi egyenlőtlenségek nőttek. Átfogó felmérések szerint Nyugat-Európa és az Egyesült Államok alsó középosztálya az utóbbi 30 év nagy vesztese, azaz döntően a képzett szakmunkások, a gyárakban dolgozók helyzete romlott a Kínába, Mexikóba vagy akár hozzánk, Szlovákiába kihelyezett termelés, na meg a robotizáció miatt. Ezeknek az embereknek a lecsúszásból fakadó dühével éltek vissza olyan populisták, mint a gazdagságával szinte hivalkodó Trump, vagy a szigetországban a brexit hívei, akik emellett még pompásan meglovagolták a bevándorlási hullám keltette ellenérzéseket is.

A lassú növekedés idejében, amikor az emberek úgy érzik, nem jutnak egyről kettőre, sokkal inkább fogékonyak a gyors megoldásokat hirdető, a nemzetet, a népet szent áhítattal szüntelenül emlegető, az ellenségkeresésben ördögien találékony politikusok hívó szavaira, mint a bővülő jólét idején. Amikor az embereket megcsapja a leszakadás érzete, akkor kevésbé figyelnek oda, vajon a populista ígéretek teljesíthetőek-e. Ilyen helyzetben hihetetlenül gyorsan bukkannak fel olyanok, akik például a mexikóiakban látják a problémáik okát (Trump), akik a valóban dolgozni akaró és tudó kelet-közép-európaiakban vélik felfedezni országuk rákfenéjét (Nigel Farage), vagy hazai vizekre evezve mindenért az uniót teszik felelőssé (Marian Kotleba, de ennél „nagyobb” neveket is említhetnénk).

A látleletet felvázolva nem könnyű megoldást találni, hiszen nem lehet varázsütésre lendületesebb gazdasági növekedést produkálni. Viszont lehet jól működő adórendszert, célzott szociális juttatásokkal bíró társadalmi újraelosztást üzemeltetni.

Mindig óvakodjunk a melldöngető, kreált ellenségekkel álcsatákat vívó, könnyű, ám hazug megoldásokat kínáló, a nemzet vagy haza szóval állandóan dobálózó politikusoktól. Mert ne feledjük: a gazemberek utolsó mentsvára a hazafiság.