Lassú EUtanázia és okai

A demokratikus választások természetes velejárója, hogy az egyén részéről annál inkább irracionálisabbak, minél több a potenciális szavazó. Az Európai Unióban ez hatványozottan érvényesül: mit ér az én egy szavazatom a négyszázmillió lehetségesből és mit tud változtatni a 13 Európai Parlamentbe küldött képviselőnk, ha 751-en lesznek a testületben? – teheti fel a kérdést az egyszeri választó Szlovákiában. Természetesen nem sokat, de össztársadalmi szinten igenis van értelme, mert mivé lenne a demokrácia, ha mindenki így gondolkodna (otthon maradna).

A részvételt nehezíti az is, hogy az uniós parlamentben gyakorlatilag nincs kormánypárti többség meg ellenzék, sem a többségtől függő miniszterelnök és kormánya (a demokráciák nagy részével ellentétben). A nagy pártcsoportok (főleg a jobb és baloldal) kénytelenek együttműködni, egymással, meg a 28 tagállam nemzeti kormányait képviselő Tanáccsal is. A választó így nem szavazhat a szeretett vagy utált miniszterelnök által megszemélyesített kormánya ellen vagy a mellett, mint egy „normális” tagállami választáson.

Ráadásul európai nemzetről sem beszélhetünk, politikai értelemben sem, etnikailag meg pláne nem, az egyszeri választó így könnyen elveszhet a 24 hivatalos nyelv Bábelében. Ezt jól megmutatta a pártcsoportok által a Bizottság elnöki posztjára jelölt politikusok vitája, amelynek fele elveszett a tolmácsolásban, meg nem mellesleg a (félre)fordítás nézhetetlenné tette, de ez még semmi az EP plenáris üléseihez képest. De ha még lenne egy közös nyelv és a többség ezt értené is (nyilván nincs ilyen), akkor is szinte lehetetlen a választónak átlátni az uniós szinten zajló bonyolult és rendkívül szerteágazó döntéshozatalnak még a töredékét is. Meg megérteni azt, hogy mi az, amiről helyi/regionális/nemzeti/uniós szinten döntenek a politikusok. Sokszor még a szakértők is nagy bajban vannak, mert az EU-ban is divatba jöttek a több százoldalas jogszabályok. Ember legyen a talpán, aki az egésznek csak egy vékony szeletét naprakészen átlátja.

A hazai médiák jó része sem javít a helyzeten, mert alig mutatják be, hogy mi zajlik az Európai Parlamentben, többségüknek nincs is brüsszeli tudósítójuk, ezt pénzhiány (kicsi a piac), hozzáértés és érdeklődés hiánya (hazai politikáról meg bulvártémáról írni hálásabb meg könnyebb feladat) egyaránt magyarázhatja. És végül döntésünket az uniós választásoknak többnyire program nélkül nekifutó, lanyhán kampányoló, Brüsszelbe gyakran kiszolgált politikusaikat felfelé buktató pártjaink sem könnyítik meg (tisztelet a kivételnek, mint mindig).

Hosszan sorolhatnánk még, de fölösleges, mert úgy járnánk, mint a Római birodalom bukásának okait kereső történészek: a végén annyi magyarázat született, hogy három birodalmat is simán sírba vitt volna. A végén a 13% nem is lenne olyan rossz arány.

A szerző a Comenius Egyetem Politológia Tanszékének oktatója és a Híd frakcióvezetőjének gazdasági tanácsadója