Kulturális veszteségeink VI.

Rendesen meg volt címezve, rajta szép bélyeg, rövid szöveg, a másik oldalán pedig egy olyan montázs, amelyen ott a tengerpart, a korzó, a templom és az esti látkép is.

Alig hittem a szememnek, hogy manapság eszébe jut még valakinek az üzenetküldés eme régimódi formája. A gyerekek úgy értik meg legkönnyebben, ha azt mondjuk nekik: száz évvel ezelőtt a képeslap volt az MMS. De ők már sosem fogják megtudni, milyen érzés nyaranta, vagy ünnepek előtt nyitogatni a postaládát, izgatottan várva, kitől jött képeslap. És azt a hosszú, de rendkívül szórakoztató procedúrát sem abszolválják, amikor az ember külföldön válogat a széles kínálatból, közben találgatja, kinek melyik képeslap tetszene, milyet küldjön a nagyinak, és milyet a barátoknak. Ha postaládába dobja, megismerkedhet az adott ország bélyegeivel is, ha pedig postán adja fel, még közelebbi kapcsolatba kerülhet idegen kultúrákkal, például láthat belülről egy ottani postahivatalt.

Persze egy kicsit túlzok most, mivel az utóbbi években ismét menő lett a képeslap, sokan tartják amolyan „hipszter” gesztusnak szembe menni a trendekkel, és posztolás helyett fizikai, kézzel fogható módját választani az üzenetküldésnek. És arra is sokan kíváncsiak, mennyi idő alatt ér haza a képeslap, megelőz-e minket, vagy már rég hazajöttünk, mire az illető megkapja. De mégiscsak érzem a veszteséget, kultúránk egy pici részének fokozatos eltűnését, kihalását, a személyesség hiányát. Már csak azért is, mert egy jó tájkép a vizuális művészet kategóriájába tartozik, és ilyeneket is találni azért a nyaralóhelyeken, világvárosokban. Nem beszélve arról, hogy a képeslapok, (akár a szuvenírként magunkkal hozott darabok is) sok helyen évek múlva is ott díszelegnek a konyhakredencen vagy a vitrinek üvegajtaján, míg az okoseszközökkel készített turistafotókat csak nagy ritkán nyomtatjuk ki.

Szóval remélem, még pont időben szólok: idén nyáron lepjék meg rokonaikat, ismerőseiket egy-egy képeslappal. Meglátják, mennyire megörülnek!