Kulturális veszteségeink 80.

Nincs már messze az idő, amikor művészettörténészek ezrei elemzik majd a koronavírus-járvány hatását az alkotókra, minden lehetséges műfajban. A részeredmények már mutatkoznak is: alig kerül ki egy-egy karanténtematikájú, szorongást, bizonytalanságot megjelenítő, vagy akár csak a szájmaszk szót említő művészi produktum, máris cikkek sora jelenik meg róla, azaz fokozott figyelem övezi, komoly szakmai reakciókat generál – függetlenül attól, hogy kvalitásai okán megérdemli-e, vagy sem. Jó példa erre a The Rolling Stones új dala, a Living In A Ghost Town, amely pár nap alatt felszántotta az internetet.

A globális lelkesedés egyik oka az, hogy Mick Jaggerék tizenkét éve nem jelentkeztek új dallal. Vagyis a járványtematika nélkül is robbant volna bármi, amit kiadnak a kezükből. A másik ok azonban nyomósabb: arról szól a dal, amiről mostanában az egész életünk szól, bárhol is vagyunk bezárva. „Life was so beautiful/Then we all got locked down/Feel a like ghost/Living in a ghost town” azaz: Olyan gyönyörű volt az élet, aztán mind be lettünk zárva. Egy szellemvárosban élő szellemnek érzem magam.

Le a kalappal, főleg ha a dalhoz készült videót is megnézzük, ahol világvárosok kihalt utcáin száguld végig a kamera. Hasonló képeket látunk, mint a híradókban, de ezzel az aláfestéssel még hatásosabbak. Azt is megtudhattuk az alkotóktól, hogy a dal még tavaly született egy Los Angeles-i stúdióban, állítólag röpke tizenöt perc alatt. A szöveg akkor még más volt, de az utóbbi hetek eseményeinek hatására átírták, és a végleges verzió már home office-ban készült el a zenészek otthonaiban. Öt napja tették fel a YouTube-ra, teljesen váratlanul – a meglepetésfaktor fontos attribútuma a sikernek, ezt is jól tudják a Stones menedzsmentjénél. Tegnapig majdnem négymillióan nézték meg a videót, de ez persze csak egy része az összlétszámnak, hiszen audioverzióban is számos helyen elérhető a dal, amely – ki kell mondanom – számomra sem zeneileg, sem szövegileg nem egy nagy durranás. Először is: túlságosan emlékeztet a The Specials 1981-es slágerére, a Ghost Townra (nem csak címében), amely a Thatcher-kormány politikáját kritizálja. Persze meglehet, hogy a Stones a kollégák előtti tisztelgésnek szánta a dalt, de ezt nem hangsúlyozták a közleményben, amelyet megjelentettek hozzá. Bár vannak benne jó részek (például a szájharmonika-szóló), az egész mégis olyan, mint egy félig sült kalács, amelyet a rákent lekvárral próbál feldobni a gazdasszony.

A szöveg pedig csak az első versszak végéig igazán erős, a további sorokon már érezhető az összecsapottság.

A veterán rockerek talán úgy gondolták, hogy ha már nem sikerült megírniuk a világ legjobb karanténdalát, akkor legalább elsőkként jelentessék meg. És lehet, hogy pont a gyorsaság és a remek időzítés miatt (a zenekar pár napja szerepelt a One World – Together at Home című online rockgálán, ahol saját otthonaikból jelentkezve adták elő a You Can't Always Get What You Want című örökzöldet) lett ennyi hűhó a dal körül. Ki tudja? Vajon hol ér véget a zenekritika, és hol kezdődik az aktualitás és a gyors reakciók művészének dicsérete? Ez a határvonal oly könnyen átléphető. Szinte láthatatlan, mint egy felhők közé kifeszített műanyag gitárhúr...