Kulturális veszteségeink 78.

Idén húsvétkor nem találkozunk, mert szeretjük egymást. Ez eddigi életünk legnagyobb paradoxona, akárhány évesek is vagyunk. Senki sem mondhatja, hogy ő már megélt mindenféle helyzetet, mert ezt csak most fogja megélni. Két olyan nagyszülő nevében is mondom ezt, akik február elején látták az unokáikat, és a legoptimistább forgatókönyv szerint is szeptemberben ölelhetik át őket újra. Megvették már a húsvéti sonkát – egészségük kockáztatásával, szájmaszkban. Nem kérdeztem, hogy kidíszítették-e a lakást, megmosták-e az ablakokat, mert ez lényegtelen.

Az ünnepvárás hangulata oda lett, már jóval azelőtt, hogy a kormányfő bejelentette a kijárási korlátozásokat. Nem szándékozunk kijátszani a rendőrök éberségét, önöknek sem ajánljuk. Egy kisfiúnak is üzenek most, aki már el tudja olvasni ezt. A locsolkodás szép húsvéti hagyomány, sejtem, hogy régóta elő van készítve a kölni és a kosárka a csokitojásoknak. De ez most elmarad. Csak a mamát és a hugit lehet meglocsolni. Esetleg engem, hogy ne hervadozzak még jobban. A hangulatom az ablakaimon is látszik. Szerintem kibírják mosatlanul szeptemberig, ünnepi sütésfőzést sem tervezek, azt eszem, amit eddig felhalmoztam. Néha kimegyek az erkélyre egy kis D-vitaminért, ilyenkor irigykedve gondolok a kertes házban lakókra. Ez a kulturális veszteségsorozat 78. része, de a mutató még sosem lengett ki ennyire. Az eddigieket visszaolvasva csodálkozom, milyen bagatell dolgokon háborogtam abban a másik, előző világban, amelynek egy hét alatt vége lett. Az emberi élet mindenek felett álló érték, tényleg felesleges volt azon rugózni, hogy a fiatalok kevés verset olvasnak, vagy hogy diplomás képzőművészeknek a reklámiparban kell elhelyezkedniük, ha meg akarnak élni. Mert mire ennek a szörnyűségnek vége lesz, a reklámipar is összeomlik, vagy legalábbis hatalmas mázli lesz, ha valaki ott kap munkát. Minden művészeti ág megsínyli ezt a járványt. Egy hónap sem telt el a vírus európai megjelenése óta, de már segélyalapokon gondolkodnak Brüsszelben, hogy azok a művészek se haljanak éhen, akik semmi máshoz nem értenek. Hazánkban márciusban 28 ezer kulturális rendezvény maradt el, és még csak az elején tartunk.

Az online jelenlét nem old meg semmit, nem lehet hosszú távú alternatíva. Nem élhetjük az életünket az interneten. Csak ideig-óráig szórakoztató szobakoncertekre vadászni, virtuálisan múzeumi tárlatokat nézni, előkeresni a tavalyi nyaralás fotódokumentációját, Skype-on integetni a rokonoknak, ismerősöknek. Az ember társas lény, egy közösség tagja, igényli a személyes érintkezést. És még a legunalmasabb munkahely is nagyon tud hiányozni neki, nem még az, amelyiket imádja.

Ezekben a napokban minden átértékelődik. Van időnk töprengni, új bakancslistát állítani össze, sokkal kisebb vágyakkal. Mindenki azt kérdezi a másiktól, mi lesz az első dolog, amit csinálni fog, ha szerencsésen túléljük ezt. És ilyenkor mindenki a legmindennapibb, leginkább magától értetődőnek tekintett dolgokat kezdi sorolni.