Kulturális veszteségeink 61.

A múlt hét egyik tragikomikus híre végigszántotta a netet: egy hegedűművész a vonaton felejtett egy több mint 300 éves hegedűt. A hangszer 250 ezer fontot ér, úgyhogy Stephen Morris kétségbeesése érthető volt. Na, erre keresztet vethet, gondoltam azonnal, nyilván azért, mert Kelet-Európában nevelkedtem, ahol nem igazán szokás visszaszolgáltatni a talált tárgyakat. Már ha ez a méregdrága hangszer egyáltalán tárgynak tekinthető – inkább műkincsnek mondanám. Négy nap elteltével jött a meglepő információ, hogy Morris sértetlenül visszakapta a hegedűt, amelyet egyébként egy kerékpárral együtt felejtett a London külvárosába tartó vonaton. (Inkább ne képzeljük el, milyen állapotban lehetett a művész leszálláskor, tételezzük fel, hogy szórakozott volt, nagyon elgondolkodott valamin, belemerült egy partitúrába, és az utolsó pillanatban ugrott le a szerelvényről.) Szóval ismeretlenül is sajnáltam őt, annál is inkább, mivel én is felejtettem már munkaeszközt (laptopot) vonaton, és természetesen sosem láttam viszont. Annál nagyobb volt az örömöm (hát még az övé!), amikor meglett a hangszer. A BBC híradása szerint „titkos tárgyalások után” kapta vissza egy parkolóban, civil ruhás rendőrök felügyelete mellett – bármit is jelentsen ez. A férfi, aki a vonatról magával vitte a hegedűt, sajnálta amit tett, és bocsánatot kért. Miután a brit közlekedési rendőrség közzétette a gyanúsítottról készült videófelvételeket, Morris Twitter-üzenetet kapott és megbeszélték, mikor és hol veheti át a hangszert.

A másik hegedű pénteken tűnt el egy személyautóból az Óbecséhez közeli Péterrévén. Ez a hangszer 1800-ban készült a velencei Domenico Montagna mester műhelyében, és mintegy félmillió eurót ér. Tulajdonosa Lajkó Félix (volt), akinek a felesége a Tisza menti faluból származik, így mindenszentek alkalmával rokon- és temetőlátogatásra érkeztek. Folyik a nyomozás, további részleteket sem a zenész, sem a rendőrség nem közölt. Szurkolok, de szkeptikus vagyok. A hangszerlopás szerintem azért is különösen galád bűncselekmény, mert az elkövető nem minden esetben van tisztában a szajré értékével. Nem valószínű, hogy emberünk megrendelésre dolgozott, mondjuk egy sötét lelkű külföldi gyűjtő megbízásából, inkább csak kíváncsi volt, mit rejt a faluban parkoló „idegen” kocsi. Amelynek tulajdonosa, ismeretlen terepen mozogva, nyilván nem sejtette, milyen kíváncsiak a helyiek. Hajdan, kelet-szlovákiai tudósító koromban többször parkoltunk olyan lepukkant környéken, ahol nem volt célszerű őrizetlenül hagyni a kocsit. Érdekes módon mindig akadt egy-két vállalkozó kedvű suhanc, akik öt euróért akár fél napig is vigyáztak az autóra. Mert a mélyszegénységben élő lakosság egy része bizony mindent visz, ami mozdítható, és mindent fel tud nyitni, ami zárva van. 
Nem tudjuk, Lajkó Félix tulajdona volt-e a kincset érő hegedű, vagy egy szponzor jóvoltából használta (ez utóbbi a gyakoribb), de kevés esélyt látok a happy endre.