Kulturális veszteségeink 47.

Elég, ha harsány színekben pompázik a fagyi a tégelyben, és tíz centtel olcsóbb, mint a szomszéd utcában. Mire rájönnek, hogy vízízű és folyós, már késő. Sőt, néha rá se jönnek. Annyira megszokták már ezt a „neutrális” ízt, hogy azt hiszik, ilyennek kell lennie a fagyinak. Pozsony belvárosa ebből a szempontból egy aranybánya, itt szemrebbenés nélkül másfél eurót is elkérnek egy gombócért, és nem is kell harcolniuk az állandó klientúráért, hiszen a turisták naponta cserélődnek.

Manapság a fagylaltok kilencven százaléka porból készül, még azok is, amelyeket „kézműves fagyiként” adnak el az árusok. A szigorúbb vásárlók kedvéért beleszórnak a masszába néhány citrommagot, mogyoródarabkát, hogy úgy tűnjön, valódi alapanyagokból készült, de valójában egy gombóc előállítási ára nem haladja meg a 12 centet, és minden nagy, nemzetközi szakmai vásár slágertermékei azok a bizonyos porok. A város legjobb fagylaltjaiért a lakótelepek szélére kell kibuszozni, mert ott, a turistamentes övezetben kardinális kérdés a minőség, vízízű fagyira nem költenek az emberek – legfeljebb egyszer lehet bepalizni őket.

Ez az analógia jutott eszembe a dél-szlovákiai falunapok, kisebb fesztiválok zenei kínálatáról.

Tele a Facebook-falam csiricsáré plakátokkal, meghívókkal, és egyre szomorúbb vagyok miattuk. A nyolcvanas-kilencvenes évek köszönnek vissza róluk, és nem csak a grafikai dizájn miatt. Olyan előadók nevei virítanak rajtuk, akik már fénykorukban sem jelentettek minőséget, és máig ebből a „régi dicsőségükből” élnek, nem is rosszul. Kihasználják, hogy akkor (lévén egyetlen tévécsatorna) jól berögzült a nevük a köztudatba, és hogy az akkori fiatalok később már nem követték a könnyűzene fejlődését, megrekedtek a múlt században. Szerintem ők maguk is tudják, hogy gáz, amit csinálnak, de kihasználják, hogy a fogyasztók, illetve a megrendelők ezt nem tudatosítják.

A másik, talán ennél is szomorúbb jelenség a kereskedelmi televíziók által felkarolt anyaországi sztárocskák inváziója. Félórás playbackes fellépésekért kérnek és kapnak mesebeli gázsikat. Konkrét összegekről is csiripelnek a madarak, de 

mivel nem láttam szerződéseket, inkább úgy érzékeltetném a helyzetet, hogy sokunk háromhavi fizetését is felmarkolják egy-egy ilyen hakniért.

És akkor sem történik semmi, ha nem aratnak sikert, ha a közönség észreveszi, hogy vízízű a produkció, mert akkor legfeljebb ide nem hívják vissza őket, és mennek máshová. Persze a minőség szó mindenkinek mást jelent. Sőt, a fogyasztók néha rá se jönnek, hogy átverték őket, annyira megszokták már ezt a „neutrális” ízt, hogy azt hiszik, ilyennek kell lennie a könnyűzenének. Vannak persze egyszerre nívós és szórakoztató produkciók is, azokat viszont nem ismeri az átlagos fogyasztó, ezért kockázatot jelentenek a megrendelőnek, úgyhogy inkább marad a bevált formulánál.

Nyilván Magyarország félreeső településein is így megy ez, a nálunk tapasztalható kulturális suttyóság azonban duplán szomorú – hadd ne részletezzem, miért.

Mindenesetre amondó vagyok, hogy megéri egy kicsit szétnézni, sőt akár utazni is a minőségért. Nem kell benyalni mindent, ami házhoz jön.