Közhangulat és populizmus

A felmerülő kérdések sora hosszú. Lehet-e egy közismerten autoriter elnök ezúttal a „jóság bajnoka”, és ha igen, változtat-e ez bármit korábbi cselekedetei megítélésén? Gyengeséget vagy éppen erőt mutatott Obama, amikor (legalábbis egyelőre) hajlandó volt letenni a katonai beavatkozásról? Hogyan értékelendő a brit parlament lázadása saját miniszterelnöke ellen? Meg úgy egyáltalán: mi legyen Szíriával?

Az USA-ban mindezen kérdések mellett kibontakozik egy további vita, aminek a végeredménye legalább olyan meghatározó lehet – és hatása talán sokkal hosszabb távú –, mint az egész szíriai kérdés. Ez pedig a közvélemény és a politikai elitek viszonyának dilemmája. Obama elnök az elmúlt hetekben azzal szembesült, hogy bár ő maga a beavatkozás pártjára állt, többször nyilvánosan fel is szólalt a kérdésben, de a közvéleményt nem tudta a maga oldalára állítani. Az utóbbi hetekben nem hogy növekedett, hanem csökkent a katonai beavatkozást támogatók száma, most valahol 20–30 százalék környékén lehet az arányuk. Eközben a Putyin-féle ellenőrzési terv támogatottsága megközelíti a 80 százalékot.

Obama azonban nem adta meg magát könnyen. A napokban többször is kijelentette, tisztában van a közvélemény alakulásával, de szeretné elmondani saját érveit, és azt, hogy miért gondolja helyesnek a saját álláspontját. „Biztos vagyok benne, hogy a választók is azt szeretnék, ha a legjobb belátásom szerint járnék el. Ezért választottak meg” – nyilatkozta Obama.

Az elnök ezen kijelentését azonban heves bírálatok érték. A magukat populistának nevezők ugyanis úgy érvelnek, antidemokratikus, ha a politikai elitek nem a választóik akaratát érvényesítik. Szíria ügye azért jó ennek megvitatására, mert itt az amerikai közvélekedés tényleg egyértelműen meghatározható. A populisták élére Frank Newport, a Gallup közvéleménykutató-ügynökség nagy tekintélyű vezetője állt, aki cikkében éles hangon kritizálta Obama politikai filozófiáját, mondván, a választók jobbat érdemelnek az olyan vezetőknél, akik azt hiszik, hogy többet tudnak a népnél.

A vita Szlovákiából nézve is érdekes. Itt is vannak populisták: igaz, ők elutasítják a címkét, pejoratívnak tartva azt. A legtisztább populizmust ma Szlovákiában az Egyszerű Emberek testesítik meg, akik folyamatosan a tömegek nevében érvelnek, és legszívesebben mindent közvetlen módon döntenének el. De a populizmus egyfajta módját választja a Smer is: mindig a legkisebb ellenállás irányába halad, és mindig tisztában van a közvélemény alakulásával.

A kérdés tehát adott: a vezető vezessen, vagy kövesse a nép akaratát? Én Jürgen Habermas német filozófussal értek egyet, aki (a szintén érdekes német kontextusban) úgy érvelt, hogy elégtelen az a politika, ami pusztán megjeleníti a közvéleményt, és nem próbálja befolyásolni azt. A politika is szakma; a populista elvárás olyan, mintha valaki bemenne az asztalosműhelybe, és mozdulatról mozdulatra diktálná a mesternek, mit tegyen. A végeredmény biztosan nem egy stabil asztal lenne. A politikához elvileg mindenki ért – de a valóságban azért mégsem, és a nép szava, akármennyire is fontos, nem a bölcsesség egyetlen kútfője. Sőt, néha egyáltalán nem az.