Kovács János-szobrot!

Oscar Wilde rajongói tehát az író 1900-ban bekövetkezett halála után több mint száz évvel is ezrével keresik fel végső nyughelyét, a síremlékét pedig rúzsos szájjal agyonpuszilgatják. Vannak, akik szívecskéket és rövid üzeneteket is mázolnak a gránittömbre, talán rúzzsal, talán nem. Mindenesetre azóta üvegfallal kellett bekeríteni az író sírját, mert nem fértek el rajta a puszinyomok. Néhány napja kiderült, hogy Székesfehérváron szobrot fognak állítani Hóman Bálint neves magyar történésznek, aki a Horthykorszakban miniszterként asszisztált a zsidótörvények kidolgozásánál, évek múlva pedig a végsőkig kitartott a Szálasi-féle hatalom mellett. 
 Néhány hete kiderült, hogy a Matica slovenská nevű szlovák szervezet Párkányban Štúr-szobrot szeretne állítani, mivel a város hivatalosan a 19. századi szlovák nemzetébresztő nevét viseli (Štúrovo). Amikor ezekről értesültem, egy kérdés jutott eszembe: Nem unják még? Tényleg érdekel még valakit ez a szoborállítós játék? Hogy kezdeményeznek, meg alapköveznek, mások meg tiltakoznak, majd vitatkoznak, gerjesztenek és magyaráznak, fontoskodnak, majd begombolt kabátban koszorúznak. Évről évre, valahol, ugyanúgy, körbe-körbe. 

Hozzanak már az ég szerelmére egy alkotmánytörvényt, hogy ha új köztéri szobor, akkor az csak marcipánból készülhet, abból is csak rózsaszín. De minimum kettő, hogy ha már csináljuk, akkor legyen a város másik végében is. Hiszen olyan kevés a rózsaszín marcipánszobor a Földön, hát ebben legalább világraszólót alkothatnának a frusztrált közéleti mócsingok, akiknek nem volt gyerekszobájuk, vagy ha volt is, a nagy testvérük nem engedte meg, hogy a hintaló az ágy mellett legyen, és ne a sarokban. Meg a Michael Jackson-plakátot se volt szabad kitenni, mert a nagy testvér csak Ossiánt meg P. Mobilt plakátolt. Most kompenzálnak, de már nem a gyerekszobában, hanem a közterületeken. Közösségileg aktívak, ahogy mondani szokás, kezdeményezően civilek. Ha nagy leszek, én is kezdeményezni fogom, hogy tegyük le az alapkövet, és állíttassunk szobrot. Kovács Jánosnak, aki egész életében nem csinált semmi feltűnőt, csak eljárt munkába, megöregedett a családja mellett, majd természetes halállal meghalt 72 évesen, mert annyi nálunk az átlagéletkor. Meglátjuk, melyikükön lesz több rúzsnyom.