Köszönöm, még csak lábadozunk

Megleptek e kérdések, másrészt örültem, hogy feltették, hiszen így megfogalmazhatom a véleményemet. Ha fel kellene sorolnom, hogy kit érdekelnek az általunk és a nem általunk létrehozott intézmények, sajnos nagyon rövid lenne a lista. Az elmúlt 20 év ezt a tükröt teszi elénk.

A 90-es években egy alkalommal az egyik gyűlésen a régió kórháza került volna terítékre, de olyan hozzáállást tapasztaltam, hogy azt mondtam: inkább hagyjuk ezt a témát. Miért? Mert azon a gyűlésen sok mindenről volt szó, és az egészségügynek csak 5 (!) percet akartak szentelni! Ez nem elírás, ez már a 90-es évek valósága! Ha ez ma történt volna, talán annyira nem lepődnék meg, de még mindig fájna. Az egészségügy és a kórházak kérdése nem öt percet, hanem legalább öt napot vagy még annál is többet érdemel.

E gondolat árnyékában (és nem fényében) a fentebb feltett kérdésekre a válaszom határozott igen. Igenis megérte hospice-t és szociális otthont létesíteni egy fedél alatt, és megérte a sok küzdést is. Azt hiszem, társadalmi szinten a szociális és az egészségügyi ellátás kérdése is sínen van, csak az a fránya mozdony állandóan bütykölésre szorul, nem találják a megfelelő alkatrészt, vagy nincs elég szén a gőz előállítására. Ugyanakkor ezt a problémát nem lehet és nem is szabad csak és kizárólagosan politikai szinten és színek szerint oldani.

A betegségnek és az időskornak nincs pártszíne, mert vagy beteg valaki és idős, vagy nem. Ez az állapot teljesen független minden széljárástól és pénztől egyaránt. Amikor az egyik lapban azt olvastam egy saját magát kinevezett ,,szakembertől”, hogy a hospice nagy üzlet, elgondolkodtam. Ilyen marhaságot csak olyan valaki írhat le, aki vagy nem ért hozzá, vagy rossz szándék vezérli. Az első esetet még megértem. A rossz szándékot azonban nem. A „szakembernek” pedig azt üzenem, hogy bizony jó üzlet ez, sőt nagyon jó! Ha képesek vagyunk segíteni akár csak egy pillanatra is egy súlyos betegen, annál nagyobb üzlet nincs – és az üzletet sem lehet mindig csak pénzen keresztül nézni.

A politikusokat nem igazán érdekli a hospice-ok gyakorlati működése és problémái, ettől függetlenül mindig tettük a dolgunkat, hogy klienseink és betegeink méltósága ne szenvedjen csorbát. Egy apró példa: a végső stádiumban lévő beteg ellátására csak háromhavi ellátást biztosít az állam, de megoldjuk utána is, mert ezt meg kell oldani a beteg, a család és nem utolsósorban a társadalom érdekében is. Az idősek, a rászorultak felvételét is sok esetben nagyon gyorsan kell megoldani. A gyakorlat azt mutatja, hogy nem mindig van idő a felvételt megelőző adminisztrációra. De hát érdekel ez valakit? Folytathatnám a nehéz helyzetek és gondok sorolását, de mi értelme lenne? Kinek van ideje ezzel foglalkozni így választás előtt? Utána meg végképp.

Az egészségügy helyzetét mindenki ismeri. Ha arra gondolunk, mennyit kell várni egy MR-re vagy egyéb diagnosztikai kivizsgálásra, elszomorodunk, de ez nem az orvos hibája, hanem a rendszeré, amelyben a beteg már alig található meg. Nos, az ilyen körülmények és állapotok között feltett kérdésre, miszerint mi a helyzet manapság a hospice- okkal és a szociális ellátással, csak azt tudom válaszolni: „Köszönöm, még csak lábadozunk”. És jó érzéssel tölt el az is, hogy eddig egy magyar párt sem volt kíváncsi a véleményünkre, ami azt jelenti, hogy van elég szakemberünk, ez pedig reményt ad a jövőt illetően.