Korčok, Kövér és a megbocsátás

Korčok szerdán egy Facebook-bejegyzésben élesen bírálta Kövér Lászlót, a Magyar Országgyűlés fideszes elnökét, aki beszédet mondott a Somorjáról Kitelepített Magyarok Emlékművénél. Hogy egészen konkrétan melyik szövegrésszel volt problémája a külügyminiszternek, az sajnos rejtély marad, mivel a nyilatkozatában csak általánosságokat pufogtat, pl. csalódottságát fejezi ki amiatt, hogy „Budapest folyamatosan üzenget és kioktat a történelmi témákkal kapcsolatban”, illetve elutasítja, hogy a „második legmagasabb magyar közjogi méltóság igényt tartson arra, hogy Szlovákiában prezentálja a történelemmel kapcsolatos nézeteit”. Ahogy írtam, csak találgathatunk, de feltehetően Kövér azon szavai csapták ki a biztosítékot, melyekben a szlovákiai magyarokat a második világháború után ért igazságtalanságokról, az emlékezés szükségéről beszélt, és számon kérte a szlovák kormányon az eddig hiányzó bocsánatkérést. „Bocsánatkérés nélkül azonban nincs, nem lehet megbocsátás” – mondta a magyar házelnök.

Ami a bocsánatkérést illeti, Kövérnek igaza van. Tényleg régóta kijárna, nem kerül semmibe, egy fontos gesztus lenne. Hogy a szlovák parlament erre 1993 óta nem volt képes, az kizárólag az országot vezetők kicsinyességét mutatja. Szlovákiának előbb-utóbb szembe kell nézni a Beneš-dekrétumok hagyatékával, bármilyen nehéz legyen is ez. Mert mi megy most? Ha a magyarok jogfosztottságáról van szó, akkor a Beneš-dekrétumok történelmi dokumentumok, amiket nem kell bolygatni. Ha azonban a D4-es autópálya alatti földekről van szó, akkor hirtelen életbe lépnek. Nagyon kényelmes. Az csak hab a tortán, hogy amikor Ivan Korčok amiatt panaszkodik, hogy Magyarország képviselői újra és újra megnyitják a történelmi kérdéseket, akkor nagylelkűen megfeledkezik arról, hogy pár hete a szlovák politikai elit képviselői Vivát Trianon táblát avattak Komjáton. Ott volt Boris Kollár szlovák házelnök is, aki az elsők között állt ki Korčok mellett a somorjai emlékmű ügyében.

Érdekes módon a külügyminiszter úr akkor nem tartotta szükségesnek megjegyezni, hogy csak óvatosan a történelmi tények interpretációjával.

Ami viszont Kövér László mondandójának másik részét illeti, nem hiszem, hogy igaza lenne: a megbocsátáshoz nem feltétlenül szükséges a bocsánatkérés. Ez a felvetés szentségtörésnek tűnhet a meghurcoltak szemében – és talán joggal. Mert megbocsátani a jogfosztást és a kitelepítést nagyon nehéz dolog, de a kereszténység (melyre Kövér előszeretettel hivatkozik) pont erre tanít. „Uram, hányszor kell megbocsátanom az ellenem vétkező testvéremnek? Még hétszer is?” – kérdezi Péter Jézustól, aki így válaszol: „Mondom neked, nemhogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is.” Számos más idézetet felhozhatnék még, de a lényeg valahol ott van, hogy a megbocsátáshoz nincs szükség két emberre. A helyzet az, hogy a megbocsátáshoz nekünk nincs szükségünk a szlovákokra. Ez nem azt jelenti, hogy elfelejtjük a meghurcoltatást, hogy lemondunk a jogainkról, vagy hogy nem hozzuk fel többet az ügyet. De megbocsátani meg lehet, és ez biztosan felszabadító erejű lesz, főleg az egymás iránt érzett harag és gyűlölet tekintetében. Tudom, hogy ezt nagyon könnyű leírni és sokkal nehezebb megtartani, de talán egy próbát megér.

Korčok fölösleges hisztijét látva ismét megállapíthatjuk, hogy a szlovák politikai elit még mindig nagyon távol áll attól, hogy éretten és felelősségteljesen közelítse meg a Beneš-dekrétumok és a kitelepítések kérdését. Az ő hozzáállásukon nem tudunk változtatni, a sajátunkon viszont igen.