Kiutak

A kamaszkor viharai megtépázzák a gyereket, belecsúszik az önbántásba, a hülye döntésekbe, az annál banálisabbnak tűnő önostorozásba. Mert bár óriási az ellenállása az autoritással szemben, legbelül mégis mindenért önmagát vádolja. Saját kudarcaként éli meg mások döntéseinek következményét, a csavar pedig az, hogy kifelé azt kommunikálja: ő tökéletes.

Szóval ebben van. Hol boldog, hol zaklatott. Éli a gyerekkor ezen szakaszát, benne van a megfelelési kényszerben és a lázadásban is.

Egy nap elveszíti a talajt a lába alól. A szülei elválnak, bejelentik, hogy a különélés a következő lépés. Vállat von: oké, neki mindegy, csináljanak, amit akarnak. Aztán elindul egy folyamat, amire nehéz szavakat találni. Nem is keresi őket, inkább falakat húz maga köré, amelyeket sehogy sem lehet lebontani. Olyan nehéz szeretni őt, sehogy sem működik már az a rendszer, amely addig működött.

Az esti netflixezésre nem jön ki a szobájából, a közös kirándulásokból kihúzza magát, a mozi uncsi, a közös vacsora alatt pedig meg sem szólal. Anya tehetetlen, apa pedig abba ringatja magát, hogy majd ezt a korszakot is kinövi. A gyerek közben nem tud mit kezdeni a helyzettel. Először él át ilyen krízist, ráadásul éppen a kamaszkor idején érkezik egy olyan változás, amelyet szeretne éretten kezelni, de egyszerűen nem megy.

Anyát gyakran látja sírni. Persze ilyenkor messziről elkerüli. Nem tudja, hogyan kell vigasztalni, nem tudja, hogyan kérdezze meg, mi bántja. Talán nem is kell – gondolja –, ez nem az ő dolga. Az anyja megrekedt a saját fájdalmában, nem tudta, hogyan építse fel újra önmagát, hogyan illessze össze megmaradt darabjait. Túlélt. Mindketten túléltek, egymás mellett, de már szinte csak a kötelességeiket teljesítették.

Az apa viszont élni kezdett. A válás rá egészen másképp hatott. Olyan lehetett, amilyen akart, hiszen visszakapta a gondtalanság egy részét: a gyerek ugyanis csak hétvégén volt vele. Akkor viszont teljes figyelmét neki szentelte. Hamar szövetségre léptek, hiszen a gyerek élvezte az apja figyelmét és sokkal életvidámabb életstílusát. Egyik hétvégén csónakázni mentek a tóra, a másikon falmászást próbáltak ki együtt. Szinte haveri kapcsolat alakult ki köztük, az apja még egy sörrel is megkínálta, amikor a kertben grilleztek. A fiú egyre több közös időre és élményre vágyott. Már az anyja tűnt túl nehéznek, az otthoni szabályok túl merevnek, míg az apja kedvessége és lazasága egyre jobban esett neki.

Amikor hazaért, az anyja első kérdésére azonnal felkapta a vizet. Jobb lenne, ha meg sem szólítana – ez járt a fejében. Az anyjáéban pedig csak a kudarca zakatolt: hogy most már a gyerekét is elveszíti, miközben teljesen tehetetlennek érzi magát.

Mindennél jobban vágyott arra, hogy valaki észrevegye az igyekezetét, a kitartását, és valaki levegyen néhány terhet a válláról. De úgy érzi, egyre kevesebbet látnak belőle. Mindenhol. Talán azért, mert tényleg egyre kevesebb.