Kisebbségnek lenni csupán kulturális jelenség

A kisebbségi agenda kulturális tárcához való átutalása jelzésértékű. Kisebbségnek lenni ugyanis kulturális jelenség, legalábbis a kormányzat ezirányú lépése szerint. Ami lehet igaz, ha a „kultúra” kifejezés lehető legtágabb értelmezését vennénk alapul, csakhogy számunkra a kultúra tárcaszintű értelmezése a fontos, tehát az az olvasat, amely a tárcát, mint az állam bizonyos jogköreinek, feladatainak végrehajtójaként fogalmazza meg. Így a kulturális minisztérium a kulturális alkotások és az azokat tároló, készítő, bemutató vagy konzerváló intézmények állami szerve, amely e téren jogszabályi javaslattételre és jogzsbaályi értelmezése jogosult.

Most pedig következzék a köznyelvi fordítás: ma kisebbséginek lenni Szlovákiában, a kormányzat elképzelése szerint: vers- és regényírás, vers- és prózamondás, drámai alkotás, színház, ének, zene, tánc, képzőművészet, folklór, múzeum, műkincs, műemlék. Mind, mind jobbára roppantul nemes, felemelő, Istennek tetsző tevékenység, a szlovákiai szokás szerint alulfinanszírozva, it-ott támogatva, itt-ott megtűrve és néha megmorogva. A kisebbség kulturális javait tekintve az előbb leírtak közügynek minősülnek, minden más magánügy.

Nos, itt van a kormányzat tárgyi tévedése.

Kisebbségnek lenni ezen értelmezés szerint ugyan lehet, de Szlovákiában van legalább három olyan közösség, amely nem ilyen akar lenni. Az egyik az aránylag nagy létszámú magyar, amely ezidáig még politikai szerveződésekkel is rendelkezik, nem is eggyel. A másik a roma, amely nagy létszáma ellenére politikailag nem szervezett, civil szférája aránylag nagy, de annál kevésbé hatékony. S itt van a ruszin, amely – ha gyorsan nem lép a közösség politikai szerveződése irányába is – akkor hiába nagy lélekszámú, ki fog halni.

Ez a három nemzeti, nemzetiségi kisebbség, mindegyik a maga módján, már most tudja, hogy a kormányzati kisebbségi politikába egyszerűen „nem fér bele”. Ugyanis nem csak szavalni, énekelni, táncolni és hagyományt őrizni akar, hanem – láss csodát – a közösség minden releváns mutatóját kimerítve akar élni társadalmi, politikai és kulturális életet, s mindezt az anyanyelvén. Mindehhez járulnak az olyan specifikumok, mint a magyarnál a nagyarányú történelmi tudat, az anyaországhoz való ragaszkodás (aki ebben a megfogalmazásban a határrevízió szándékát látja, várom szövegértelmezési gyakorlatokra), a románál a mélyszegénység meghatározó aránya, a ruszinnál pedig az anyaország hiánya, és egy másik, sokkal kisebb lélekszámú kisebbség, az ukrán azon kultúrpolitikai óhaja, mely szerint a ruszinokat nem is kell elismerni kisebbségként.

A kormányzat ebben a pillanatban nem rendelkezik a magyarokat vagy romákat bármilyen módon is értő politikussal, ellenzékben van egy tucatnyi magyar és egy roma képviselő. A kormányban (nem hivatalos, személyes és eddigelé nem igazolt információ szerint) van egy ruszin miniszter.

Majd lesz egy kormánybiztos. Ha lesz. Ha lesz, kérdéses, mire lesz elég. De az, hogy alapvetően eltérő legyen a kormányzati agenda és az itt élő (minimum) három kisebbség közösségi felfogása, már előre jelzi a lehetséges konfliktusokat. Már csak az a kérdés, azok verbális és nézetütköztetésből származó, vitaalapot teremtő konfliktusok lesznek-e, vagy egy újabb nyelvtörvény.