Kis csapat, nagy foci...

Megalakulásuk óta mindössze hat alkalommal sikerült kijutniuk a nemzetközi tornákra, de eddig sem ők, sem más hasonlóan kicsiny afrikai csapat nem jutott el idáig. Marokkó ugyanis az elődöntőben van és sporttörténelmet ír. Egy biztos, már a 4. helynél rosszabb nem lehet, s legalább a harmadik helyért is megküzdhetnek. A legnagyobb kérdés az, hogy van-e esély a döntőbe jutásra?

Ha csak a statisztikákat nézzük, akkor azt látjuk, hogy Marokkó egy kapott góllal kúszik egyre csak feljebb a ranglétrán. A kisemberek tudják (akik nem csak a játékosok értékét nézik), hogy a futball egészen mást jelent egy marokkói válogatottnak, mint pl. a portugáloknak. A számok talán azt vetítik elő, hogy az XY értékű sztárcsapat majd rommá alázza kisebb ellenfeleit, viszont azzal az egy tényezővel sokszor nem számolunk, hogy mi tör elő az emberből, ha van miért küzdenie. Egy átlagos embernek nagyon nehéz akár egy 5000 eurós spórolást is összehozni, de ha eléri (tisztességesen), akkor úgy érzi, megváltotta a világot. Jogos az öröme, hisz amit a két kezünkkel hozunk létre, annak egész más az értéke, mint annak, ami csak úgy az ölünkbe pottyan. Ugyanez mutatkozik meg a marokkói játékosokon, s ezt akár nevezhetnénk „kisember-pszichológiának” is.

Egy tétmérkőzésen nemcsak a szaktudás, a játékstílus, a felkészültség, a készségek és a nagy nevek számítanak, hanem előtérbe kerül az úgynevezett terhelhetőség is. Amikor az emberre nyomás nehezedik, akkor hajlamosabb rosszabbul teljesíteni, ugyanis kialakul benne egy olyan lelkiállapot, amit úgy nevezünk, hogy „csak azért is/ nekem kötelező”. E nyomás legtöbbször azt eredményezi, hogy az illető hibázik, ha nem tudja jól kezelni mentálisan a terhelést. Láthattuk ezt pl. az angolok második büntetőjénél, amit Harry Kane a műholdak közé repített. Szorította az idő, nagy volt a teher, nem tudta már olyan nyugodtan rúgni, mint az elsőt, s ilyenkor a hibafaktor nem 50, hanem inkább 70%.

A nyomás és teher pszichológiájának az ellentéte a bizonyítási vágy. Amikor egy csapat elkezd örömfocit játszani, s lehetősége nyílik a győzelemre, akkor az olyan mentális „szupererővel” vértezheti fel, aminek köszönhetően szinte megállíthatatlanná válik. Marokkó egy horvátországi döntetlent és egy belga győzelmet követően megérezte a lehetőség adrenalindús illatát, s próbált a top csapatok ellen mindent beleadni inkább több, mint kevesebb sikerrel. Mit sem bizonyított jobban a Spanyolország elleni tizenegyespárbaj! Ha végignézünk a játékosok arcain, akkor két dolog fedezhető fel: a spanyolok arcán a kötelező érzés, hogy nekünk ezt muszáj, a marokkóiak arcán pedig ott van a „majd én megmutatom” jelenség.

Egyáltalán nem mindegy, hogy miként állnak hozzá a csapatok a meccsekhez. A szurkolók, a vezetők és a „pénz” nyomása oly nagy teher, amitől nő a hibázás esélye. Az örömfoci és a bizonyítási vágy rendszerint jobb eredményeket hoz. 2018-ban Horvátország a döntőig rúgta magát, 2014-ben Costa Rica és Kolumbia is ott volt a legjobb nyolcban. Marokkó idén jogosan fog játszani a legjobb négyben, hisz a mentális/pszichológiai előny a kezükben van. Franciaországon túl nagy a nyomás, hisz újra nyerni szeretnének…