Tekerés marokkói tájakon – így született magyar ezüstérem a világ egyik legkeményebb versenyén

Versenyszerűen kerékpározik, de az ultraversenyek eddig kimaradtak a karrierjéből. Hogy jött az ötlet, hogy rögtön egy ilyen extrém, 1304 km-es és 23 ezer méter szintet magába foglaló távon indul?

Kerékpárosként eddig valóban nem tartoztak a profilomba a többnapos ultraversenyek, de elismerem, hogy egy ideje már szemezgettem ezzel a szakággal. Számomra szimpatikus, ha az ember így feszegeti a határait. Az Atlas Mountain Race esetében több napon át tartó tekerésről, hatalmas távról és szintkülönbségről beszélünk. Bár korábban már volt hasonló, többnapos bikepacking tapasztalatom, de az mindig barátokkal történt, szórakozásból. Az eddigi leghosszabb versenyem két évvel ezelőtt a Balaton Bike Derby volt, ami 400 kilométer és nagyjából tizenöt óra volt. A marokkói viadal konkrétan úgy került képbe, hogy a KLND csapathoz igazoltam. Velük már korábban is beszélgettem az esetleges közös projektekről, és nekik határozott elképzelésük volt arról, hogy ha velük folytatom, akkor indulhatnék egy-két ultraversenyen is. Az elképzeléseink egybevágtak, így adta magát a dolog.

A verseny előtt egy nyilatkozatában még azt tippelte, hogy a marokkói verseny mentálisan durvább kihívásnak ígérkezik, mint fizikálisan. Ezt utólag is így gondolja?

Mindkét szempontból nagyon kemény volt. Többéves versenyzői múlt áll mögöttem, tehát fizikailag nagyon jól fel voltam készülve. A három és fél nap menés viszont nagyon megterhelő volt mentálisan: meg kellett birkózni a váratlan helyzetekkel, az éjszakákkal, a kevés alvással.

Merüljünk bele akkor magába a versenybe, ami Marrákes városából indult. Önellátóként hirdették, azaz az étkezést, ivást és az alvást mindenki saját maga oldotta meg. Ezt hogy kell elképzelni?

Pénteken este hatkor rajtoltunk. Az első éjszakát – legalábbis a mezőny elejéből – mindenki végigtekerte. Ez nem is volt olyan vészes, hajnalban volt egy kisebb hullámvölgyem, de gyorsan kijöttem belőle. A második éjszaka, szombaton este 11 körül elővettem a hálózsákomat, a derékaljat és a bivakzsákot, és lefeküdtem az út szélén úgy egy és háromnegyed órára. Utána újra elindultam az éjszakába. Később már nem aludtam többet odakinn, mert elég hideg volt ahhoz. A következő ellenőrző ponthoz kora reggel érkeztem, ott ismét aludtam két órát, fedél alatt. Tulajdonképpen nem is a fedél volt a lényeg, hanem a tudat, hogy ott a szervezők számítanak ránk, és bármikor is érkezem oda, lehetőségem lesz egy tál meleg ételt enni. A harmadik checkpointnál szintén aludtam három órát, végül pedig még egyet, tehát összesen nagyjából nyolc órát az egész versenyen. Csak olyan segítséget vehettünk igénybe, amely mindenki számára egyformán rendelkezésre áll: az ellenőrző pontokon volt kirakva étel és ital, amit a szervezők biztosítottak, viszont fizetnünk kellett érte. Ezenkívül útszéli boltokból és benzinkutakról oldottuk meg az ellátást.

Átkelve az Atlasz hegységen nemcsak a marokkói vadonhoz, de a helyiekhez is közel lehet kerülni. Volt valamilyen különleges tapasztalata velük?

Nagyon kedvesen vártak mindenhol. Például amikor megálltam egy kávéra és kólára egy isten háta mögötti falucskában, valószínűleg nagyon látszódott rajtam a fáradtság, mert a vendéglátós bácsi leültetett, a feleségével csináltak nekem omlettet, hoztak kenyeret és teát, egy igazi terülj, terülj asztalkát kaptam. Mindezért átszámítva mindössze öt eurót akartak kérni, amire csak azt tudtam reagálni, hogy ne vicceljenek, majd adtam egy kicsivel többet.

Volt katarzis a célba éréskor? Vagy esetleg megkönnyebbülést érzett?

Nagyon jólesett beérni, meg igazából akkor fel sem fogja az ember, mennyi minden történt az elmúlt négy napban, a történések ugyanis összemosódnak. Egyfajta felszabadultságot, eufóriát éreztem. Az utána következő két-három nap az élmények feldolgozásáról szólt: akkor raktam össze magamban, hogy melyik nap mi történt, mert először ez sem volt tiszta. Amikor alszik az ember egy nagyot, az agya elraktározza a dolgokat és lezárja a napot – ez viszont a versenyzés közben a kis alvások miatt kimaradt.

Számított a végeredmény?

Mindenképpen. Én egyértelműen versenyezni mentem oda. Egy versenyzői múltból és jelenből érkeztem, kerékpárversenyzőnek tartom magam és jó eredményt akartam elérni. Viszont azt nem tudtam, hogy erre a fajta terhelésre miként fogok reagálni, és felkészültem arra, hogy ha mondjuk két nap után azt üzeni a testem, hogy „eddig és ne tovább”, akkor abbahagyom csalódottság nélkül, a hátralevő részen pedig túrázom. Szerencsére fizikailag és mentálisan is jó állapotban voltam. A mezőny egyre sűrűbb, és évről évre egyre komolyabb színvonalat képvisel. Nagy tapasztalatom nem volt a műfajban, de az például velem együtt mindenkit meglepett, hogy a győztes Alex McCormack és köztem milyen szoros volt a verseny. A harmadik checkpointnál, ami nagyjából 1000 kilométernél volt, mindössze nyolc perc volt a különbség köztünk, a célban pedig másfél óra hátránnyal lettem második. Ultraversenyeken általában jóval nagyobbak a különbségek.

Most, hogy belekóstolt az ultaversenyzésbe, a jövőben is folytatni szeretné ebben a műfajban?

Abszolút megtetszett, és az is minden reményünket felülmúlta, hogy a verseny mekkora érdeklődést váltott ki az emberekben. Biztos vagyok benne, hogy ezentúl benne lesznek a naptáramban hasonló versenyek, de fontos megjegyezni, hogy nagyon okosan kell csinálni. Évente csak bizonyos számú, azaz kettő, maximum három hasonló verseny fér bele, hiszen rendkívül nagy terhelést jelentenek a testnek.