Mi is „pumpáltunk” – ma Pozsonyba ér a tiltakozó szerb egyetemisták bringás csapata (GALÉRIA és VIDEÓ)

Miközben Ács mellett az északi szél újra és újra meglök minket az országúton (s nem mellesleg igyekszik a ruhánkon is keresztülhatolni, minimalizálva a hőérzetet), belgrádi egyetemista társam sorolja, milyen konteókat terjeszt otthon róluk a hatalom. Ezek közt az is rendszeresen elhangzik, hogy a szakaszokat valójában buszon ülve teszik meg, a kerékpárokat pedig furgon viszi utánuk. A metsző északi szélben küzdve különösen jót röhögünk ezen. 

Ahogy azon is, hogy valamiféle titokzatos donorok a fene tudja milyen csúcsminőségű kerékpárokat vettek nekik. Szerencsére a karaktergyilkolászás észrevétlenül pattan le róluk.

Az útjuk első három napján még kedvező, meleg tavaszi időjárás fogadta a szerbiai egyetemista kerékpárosokat. Habár jobbára szikrázó napsütésben tekerhettek vasárnap is, a szél és a sarkvidéki eredetű hideg levegő már jobban próbára tette a kitartásukat. Annál is inkább, mivel 134 kilométert kellett megtenniük Budapest és Győr között.

Aki rendszeres hírfogyasztó, az legkésőbb szombaton olvashatott a 80 szerbiai bringás útjáról. Aznap este ugyanis a Hősök terén fogadta őket egy kisebb lelkes tömeg, akik között még Karácsony Gergely főpolgármester is felbukkant. Ezt másnap is emlegetik páran, ám hozzáteszik: a politikus önként érkezett, eléjük az jön ki, aki csak akar.

Közélet a közös tekerésben

Magam Neszmélynél csatlakoztam az „áramláshoz“. Ahogyan elcsíptem az egyik csoport végét a református templomnál, a falu végére a hátsó biztosítást végző két sráccal már össze is barátkoztunk. Dušan a nyugat-szerbiai Užice, Milan pedig a montenegrói Nikšić környékéről származik. Nemcsak az nem volt kérdés, hogy nekivágnak-e az 1300 kilométeres útnak, de gyakorlatilag a szerbiai tüntetések kezdete óta részt vesznek a tiltakozásokban és a szervezkedésekben is. A kakukktojás mivoltom gyorsan kiderül minden bringás számára, akiknek a közelébe kerülök. „Várj, te nem diák vagy?” – hangzott el például, amit aztán azonnali jóindulat és barátkozás követett. Nemcsak a közéleti „ügy”, de a két kerék is összekötött minket 

Az egyetemistákkal csak annyira politizálunk akár menet közben, akár a pihenőknél, amennyire szükséges: vagyis eléggé. Ám nem holmi érdektelen ideológiai vitát kell itt elképzelni. 

Noha magam is pontosan tudom és tapasztaltam, mit jelent helyi szinten érezni Szerbiában a hatalom klientelisztikus működését, még mindig döbbenetes hosszú évek után változatlanul és ugyanazt hallani az ország más pontjairól. Sőt, még Montenegróból is. Pártkönyv és kapcsolatok nélkül csak beszűkült munka- és karrierlehetőségek állnak az emberek előtt, s a mindennapi életet átszövi a korrupció. „Ez így nem mehet tovább” – hangzik a bringások konszenzusa.

A semmiből felbukkanó és magától értetődő támogatás

Ám annak ellenére, hogy ez egy „politikai/közéleti” bringatúra, a sport- és közösségi élmény mégiscsak az első helyen van. Aki rendszeresen szokott hosszabb távokon és az önkínzást sem mellőzve kerékpározni, az pontosan tudja, hogy ez mit jelent.

Csatlakozásom után 10 perccel jött a táv első pihenője Dunaalmásnál. Itt a leállás után pár percen belül osztrák és szlovák rendszámú autók jelennek meg, amiből szinte kirobbantak a bent ülők: a szerb diaszpóra tagjai és vendégmunkássok. Az egyik társaság pusztán támogatni és szurkolni jött, míg a másik kocsiból azonnal gyümölcsök és más élelmiszer kerül elő. Önkéntes támogatás, instant testvériség-érzet. 

„Adj a radikálisnak” – áll az utóbbi kocsiból előhúzott transzparensen. Ezzel nem másra, mint arra utalnak, hogy a most kárhoztatott Szerb Haladó Párt voltaképpen a hírhedt Vojislav Šešelj által vezetett szélsőségesen nacionalista Szerb Radikális Pártból szakadt ki, vagyis a „haladók” igazából radikálisok.

A diaszpóráról még le kell írni, hogy láthatóan Komáromban és Győrben is kiáll az út mellé egy-egy helyben (alighanem az ipari parkokban dolgozó) szerb, hogy üdvözölje a menetoszlopot. Mi több, Budapesten a helyben élő és munkát vállaló szerbek lakásaiban kaptak szállást. Milan és Dušan is nagyra tartja a segítőkészségüket, s egyben büszke is arra, hogy ilyen segítséget kapnak a „sajátjaiktól”.

A közösségérzet egyébként a (tervezettnél másfél órával későbbi) győri érkezésen is megvan. A Dunakapu téren várakozó fogadó csoport között a helyi magyarok mellett néhány szerb is meglapul. Az egyik járókelőt, egy középkorú hölgyet pedig rendkívül kellemes meglepetésként éri a bringás csoport érkezése, s nagy elismeréssel hordozza végig a tekintetét a gyülekezeten.

Sportélmény és szervezettség

Noha magam is ilyen tempóban szoktam tekerni, kissé meglepett, hogy a bringás csoportok 25 km/h-val, de akár annál gyorsabb is haladtak. Ez kétségtelenül adott némi drámaiságot az egésznek, különösen azokon a szakaszokon (például Ácsnál vagy Almásfüzitőnél), ahol a nyílt terepen semmi sem állja útját az északi szélnek.

A „peloton” vagyis a boly élő organizmus, ugyanúgy, mint a kerékpáros versenyeken. Ám itt nem feszült taktikázás folyik, sokkal egyenlőbbek a résztvevők, s rendszeres a skandálás, rövidebb dalok éneklése, ill. a bolyban többeknél hangszóró is van. 

Cserélődnek az emberek, hol ezzel, hol azzal lehet beszélgetni. A fő jelszó a metaforikus értelmű „pumpaj!”, vagyis „pumpálj!”. Milanék szerint egyébként sokan most kezdtek közülük kerékpározni, noha vannak versenyszerűen sportolók is köztük. Négy nap után éreznek már némi fáradtságot, de senkin sem érződik, hogy megfordulna a fejében a feladás gondolata. Épp ellenkezőleg.

Érdekesek a sofőrök reakciói. A dudálás mellett több magyar rendszámú autóból is integetnek nekünk, ám nem mindenki. Akár még meg is lehet érteni a frusztrációt, ha valaki nehezen viseli a torlódást a sofőrök közül, de egyrészt nem minden nap fog ezeken az utakon 80 szerb bringás végigkerekezni. Kizárólag az országúton haladunk, a kerékpáros utat nem használjuk, ami miatt tekintélyes autósorok torlódnak fel mögöttünk. A választásnak praktikus okai is vannak, hiszen így könnyebb egyben tartani ennyi embert, ráadásul idegen terepen senki sem lehet biztos abban (pláne a mi országainkban), hogy oda és úgy vezet a kerékpárút, ahogy arra nekünk szükségünk van. Senki sem akar zsákutcába rohanni valami akácosban vagy bányatónál.

Egyébként impresszív a szervezettség és az egymásra való figyelem. A 10-15 fős csoportok végének biztosítására a két hátsó bringás próbál figyelni, betartatják a párban való haladást, a lemaradóknak pedig egy-egy lökéssel lendületet adnak. Ha valaki műszaki probléma miatt leáll, többen tüstént megkérdezik, hogy minden rendben van-e. Akár gödör, akár más akadály merül fel, mindenki azonnal figyelmeztetni a mögötte haladókat a veszélyre. A menetet ráadásul egészégügyi és műszaki személyzet is kíséri, nem beszélve a „kajás” furgonról, ami egy-egy pihenőpontnál mozgóbüféként működik.