Kinek higgyünk?

A hírhedt náci propagandafőnök módszereit Vlagyimir Putyin is követi. Tavaly a NATO alakulatainak kivonását követelte Közép-Kelet-Európából, és megfenyegette Ukrajnát a katonai szövetségbe való belépési szándéka miatt. Nyomatékul több mint százezer katonát sorakoztatott fel az ukrán határnál. Akkor még a külügyminiszterével azt ismételgették, nem akarnak háborút, holott jól tudták, hogy ultimátumszerű feltételeiket szuverén állam nem teljesítheti.

Aztán eljött február 24-e, és az orosz elnök bejelentette Ukrajna megtámadását, amelynek célja szerinte az ukrajnai nacionalizmus és a fasiszta eszmék felszámolása, a szomszédos ország lefegyverzése, valamint a dombaszi orosz kisebbség megvédése. „Nem volt más választásunk” – magyarázza azóta is. Ami szemenszedett hazugság, hiszen egyetlen ország sem fenyegette, nem is provokálta Oroszországot. Putyin a civil lakosság megkímélését is ígérte, aztán a katonái lakótömböket, még kórházakat is bombáztak, védtelen menekülőket is lőttek – bár a moszkvai vezetés mindezt tagadja vagy megrendezett színjátéknak nevezi. Mindkét mentegetőzése teljesen valószínűtlen, az ukránok aligha vetemednének arra, hogy sajátjaikat öljék vagy aljas célokra használják. A bucsai polgárok bestiális lemészárlása, a kramatorszki rakétatámadás és a még feltáratlan orosz gaztettek is bekerülnek a világtörténelem legsötétebb lapjaira. Lidicéhez. Tito bandájának a vajdasági magyarok és németek tömeges meggyilkolásával, ártatlan magyar fiatalok pozsony-ligetfalui lemészárlásával, az amerikaiak vietnámi rémtetteivel, a srebrenicai, az aleppói vérengzésekkel, számos más ország, illetve település tragédiájával együtt.

Mára sok politikus döbbent rá, hogy bedőlt az orosz elnök ravasz politikájának, amellyel agresszív céljait igyekezett palástolni. Angela Merkel úgy hitte, gazdasági kapcsolataik révén a demokratikus országok felé édesgetheti a moszkvai diktátort, megfeledkezve arról, hogy földgázzal, kőolajjal zsarolni is lehet. Súlyos politikai vakságát Frank-Walter Steinmeier német államfő már beismerte. „Kijózanodtunk Putyinból” – közölte számos európai közéleti személyiséghez hasonlóan Eduard Heger. Sajnos Orbán Viktor még nem jutott el idáig. Március 3-án adott interjújában szavahihető személynek nevezte Putyint, a már dúló háborúról hallgatott. Azóta telefonon azonnali tűzszünetről is beszélt vele, amit Putyin nem fogadott el, miként a francia elnök és az osztrák kancellár hasonló felvetését sem. Szijjártó Péter Kolozsvárott még tegnapelőtt is azt hangsúlyozta, hogy a magyar kormány nem szállít fegyvereket, ilyen rakományt sem enged át Ukrajnába. Josep Borell uniós külügyi és biztonságpolitikai biztos hétfőn viszont megismételte, hogy Magyarország légterén keresztül folyamatosan szállítanak fegyvereket Kijevnek, ám a repülők Lengyelországban szállnak le, mert az ungvárin kívül az oroszok minden ukrajnai repülőteret lebombáztak. „A magyar kormány fizeti a közös fegyvervásárlás költségeinek rá eső részét” – tájékoztatott az uniós külügyi és biztonságpolitikai biztos.

Az orosz–ukrán háború nemcsak a csatatereken zajlik, hanem a digitális térben igazsággá kikiáltott hazugságokkal, álhírekkel is. Ebben az információs dzsungelben nem könnyű eligazodni. A Focus ügynökség felmérése szerint Szlovákia lakosságának 27,6 százaléka ma is pozitívan értékeli Putyin ténykedését. Tavaly márciusban ugyan még 55 százaléknyian vélekedtek így, de a jelenlegi adat legalábbis elgondolkoztató.

Jaroslaw Kaczynski befolyásos lengyel politikus ugyan Szijjártó Péternek szánta, de akár Putyin külföldi híveire is vonatkozhat minapi kifakadása: „Ha nem látja a valóságot, sürgősen forduljon szemorvoshoz!” Annyit tehetünk hozzá, hogy húsvétkor talán lesz időnk tények alapján mérlegelni, vajon ebben a háborúban kinek higgyünk.