Kinek az uniója ez?

Berlinben máris hűtötték a kedélyeket: nem lehet elvárni, hogy a vasárnapi EU-csúcson átfogó megoldás születik az euróválságra. Ami biztos: az egyik központi téma a bankok feltőkésítése lesz. És az is, hogy Brüsszelben ezzel ismét olajat öntenek az utca tüzére, de ami nem biztos, az az, hogy ezt a tüzet hosszabb távon is sikerül vízágyúkkal eloltani.

Miután a hétvégén a világ több tucat országában és több ezer városában utcára vonultak az elégedetlenek, amerikai szociológusok máris globális felkelésről kezdtek beszélni. Az USA és Európa között azért különbséget kell tenni. Egyes elemzők szerint a mostani elégedetlenségi mozgalom épp olyan, elnökválasztást befolyásoló tényező lehet, mint a konzervatív oldalon a Tea Party mozgalom. S hogy miért éppen most robbant a Wall Street, és nem már a 2008-as válság idején? A válasz: mert akkor még sokan bíztak Obama beígért reformjaiban. Pedig az emberek dühe, félelme a lecsúszástól, a munkahely elvesztésétől nem jobb- vagy baloldali. Egyszerűen félelem. És jogos.

Soros György az elmúlt napokban mondott két érdekes dolgot. 1. Szimpatizál a Wall Street elleni tüntetésekkel, amelyek szerinte a bankok által kifizetett hatalmas osztalékok miatt robbantak ki. 2. Az EU vezetői szerinte óriási hibát követnek el, amikor a bankok feltőkésítésében gondolkodnak, ahelyett, hogy garanciavállalást nyújtanának nekik.

Buta dolog a mostani, az interneten s főleg a fiatalok körében szervezett bankárellenes hangulatot összemosni a húszas évek bolsevista propagandájával a kövér, szivarozó, cilinderes bankárról. Mindenki tisztában van azzal, hogy erős bankok nélkül nincs gazdasági fejlődés, s ebből a szempontból az uniós vezetők szándékai érthetőek. A kérdés az, hogy az erős bankok mire használják erejüket. Olyan szemérmetlenül pazarolták a 2008-as válság idején beléjük pumpált pénzeket – az adófizetők pénzét –, hogy az teljes mértékben érthetővé teszi a felháborodott reagálásokat, a bankszektor elleni közutálatot. Az uniós vezérkar, a 27 állam- és kormányfő alapvető hibája: nem tudja meggyőzni az uniós polgárt arról, hogy nem ismét az ő pénzéből akarják finanszírozni a bankszektor alkalmazottainak szemérmetlenül magas jövedelmeit.

Bejárták a világot a statisztikai adatok arról, Amerikában mennyire szétnyílt a felső 1 vagy a felső 10 százalék és a társadalom egyéb rétegei közötti jövedelmi olló. Ez Európában is érvényes. De az EU-ban még bonyolultabb a helyzet. Nemcsak országokon belül mélyül a szakadék, hanem a tagországok között is. Akár a nyugdíjakat, az átlagbéreket, akár a munkanélküliséget vagy a minimálbéreket tekintjük. Ha már itt tartunk: Luxemburgban az idei adatok szerint 1758 euró a minimálbér, Írországban 1462, Franciaországban 1365 és még Görögországban is 877 euró a törvényben meghatározott minimálbér. Szlovákiában 317, Magyarországon 293, Romániában 158, Bulgáriában pedig 123 euró. Németországban ezt törvényileg nem szabályozzák, de a németeknek sincs okuk panaszra. A különbség sokszorosan meghaladja az ott magasabb megélhetési költségeket.

Az unió ezt az irritáló különbséget sem tudja kezelni. Nem is akarja. Mindegy, hogy nálunk Richard Sulíknak igaza volt-e vagy sem a kormánybuktatással, az eurómentőöv elutasításával. A szlovák válság nyomán az uniós vezetők első reagálása az volt: az eurózónában is meg kell változtatni a döntéshozatali szabályokat, hogy többé egy kis és szegény ország ne tudja blokkolni azt, amit a nagyok elhatároztak. Ez a megoldás? A szegényebbek miértjei sem Berlint, sem Párizst, sem Londont nem érdekelték. Nos, kinek az uniója ez?

Valamilyen oknál fogva inkább hiszek Sorosnak, mint Merkelnek vagy Sarkozynek. Mellesleg érdekes fejtegetést is lehetett olvasni a napokban arról, hogy a válság legnagyobb haszonélvezője Németország, amely erejének, jó kockázati besorolásának köszönhetően sokkal olcsóbban jut a gazdaság felpörgetéséhez elengedhetetlen hitelekhez, mint korábban. Ez is lehet egy szempont.