Kihívások a meghívás nyomán

Tekintsük most át, milyen következményekkel és kihívásokkal is jár a meghívó az olyan kis országok számára, mint Szlovákia. Legelőször is: noha a meghívás még nem jelent automatikusan tagságot – bár nagyjából másfél év múlva remélhetőleg ahhoz vezet –, tudatosítani kell, hogy már minden, a szövetség által elfogadott koncepció és dokumentum Szlovákiát is érinti. A jelenleg elfogadott feladatok megvalósulása – és főleg hatása – ugyanis többségében már arra az időszakra esik, amikor Szlovákia NATO-tag lesz. Éppen ezért szükség van a Prágában meghozott döntések elemzésére és értékelésére, illetve az első eredmények felhasználására a csatlakozási tárgyalások során (amelyek már decemberben megkezdődnek). Ezeken a tárgyalásokon körvonalazódhat, hogy milyen szerepet fog játszani a jövőben Szlovákia a NATO-n belül, és ennek megfelelően milyen nevet vív ki magának. Az egyik legnagyobb kihívást a szövetség gyorsbevetésű alakulatainak létrehozása és a nagyobb mértékű specializáció jelenti. Figyelembe véve Szlovákia behatárolt gazdasági, demográfiai és katonai lehetőségeit, nyilvánvaló, hogy a szlovák hadsereg nem lesz képes ezekbe az egységekbe komoly harcoló alakulatokat felajánlani. Hasonlóan más, hasonló méretű kis országhoz a mi esélyünk is a specializált egységekben rejlik. A szövetség fő célkitűzésének, a kollektív védelem – és Prága után már egyértelmű, hogy a kollektív biztonság – szavatolásának egy nagyon hatékony formája lehet(ne), ha a tagországok megosztanák egymás között a feladatokat, így elkerülnék – vagy legalább mérsékelnék – a védelmi költségvetések alacsony hatékonyságú felhasználását. Jelenleg az európai tagországok közül a hadműveletek szinte minden fajtáját talán csak Nagy-Britannia és Franciaország képes végrehajtani, a többiek szinte évek óta változatlan mennyiségű forrásból (itt nemcsak anyagi, hanem más jellegű forrásokra is gondolni kell) kísérlik meg az egyre szélesebb skálájú feladatokat lefedni. A mai körülmények között és haditechnikai árak mellett lehetetlen, hogy például egy Belgium vagy Szlovákia nagyságú ország megpróbáljon olyan szárazföldi csapatokat és légierőt fenntartani, amely a szó hagyományos értelmében képes megvédeni az ország területét és légterét – ráadásul mivel nem fenyeget klasszikus katonai ellenfél, teljesen felesleges is. Jó kérdés, hogy minek törekedtek például a csehek Gripenek beszerzésére, mikor a szövetségben százával vannak hasonló rendeltetésű repülőgépek, és azok sincsenek kihasználva. Ráadásul a cseh légtér kitűnően megvédhető például Németország felől – német vagy amerikai repülőkkel (ezt egyébként kiválóan demonstrálta a prágai csúcs, amely alatt éppen ez történt). A probléma egyik legfontosabb gyökere a gondolkodásmódban rejlik. A történelem során az állam egyik legfontosabb feladata mindig is területének védelme volt, s ehhez megpróbálta a maximálisan elérhető és természetesen a források szempontjából megengedhető nagyságú haderőt fenntartani. Ennek egyik legkirivóbb példája a hazai légtér feletti ellenőrzés iránti igény, amely egyébként is a szuverenitás egyik fontos jelképe. Erről lemondani, illetve egy másik ország kezébe helyezni – a csehek esetében a történelmi okok miatt is mély érzelmeket válthat ki, ha a cseh légteret német vadászgépek ellenőriznék – igen heves vitát válthat ki. Pedig éppen ez lenne a kollektív védelem leghatékonyabb formája. Persze ez azt is jelentené, hogy a tagországok többsége lemondana arról, hogy gyakorlatilag képes legyen magát megvédeni a szó hagyományos értelmében, és az egész szövetség védelméhez kellene hozzájárulnia speciális feladatokkal (viszont a szó hagyományos értelmében vett védelem amúgy is csak a hagyományos szűken vett katonai fenyegetések ellen véd, amilyenek jelenleg nem is léteznek Európában). Ezért „cserébe” viszont sokkal nagyobb valódi biztonságot érhet el, hiszen szükség esetén az egész szervezet mögötte állna. Egy ilyen ideális esetben a nagyobb tagországoké lenne a jelentősebb létszámú szárazföldi harcoló alakulatok, a légierő és a harcoló haditengerészeti egységek fenntartásának feladata, a „kisebbek” pedig speciális feladatok lefedésére vállalkoznának. A tengerrel rendelkező országok esetében ide tartozhatna például az aknamentesítés vagy az ellátó hajók hadrendben tartása, a Szlovákiához hasonló szárazföldi tagországok a biológiai, vegyi és nukleáris fegyverekkel szembeni védelemre, az utászalakulatokra vagy más, logisztikai feladatot ellátó egységekre összpontosíthatnának. Természetesen ez egy ideális állapot, amely teljes egészében valószínűleg soha nem valósul meg, azonban a fejlődés mindenképp erre mutat. Ezzel kapcsolatban példaértékű lehet Csehország, amely az utóbbi időben két figyelemre méltó kezdeményezést is tett ezen a téren és a szövetségen belül a specializáció egyik legnagyobb szószólója (ez egyben bizonyíték arra is, hogy egy tagország kis méretei ellenére is kerülhet exponált szerepbe, ha pozitív és jövőbe mutató kezdeményezései vannak). Az utóbbi időben Prága a NATO-n belül a vegyi, biológiai és nukleáris fegyverek elleni védelem „specialistája” lett, amihez kétségkívül hozzájárultak az ezen a téren meglevő cseh hagyományok és tapasztalatok is. Emiatt Prága – enyhe túlzással – szinte mintaországnak számít a hasonló méretű szövetségesek számára (persze azért ebben az esetben is csak egy szűk területről van szó, a cseh fegyveres erők egészében véve egyáltalán nem állnak jobban, mint az európai szövetségeseik többsége). Azon kívül, hogy Csehország ilyen irányú lépései fontosak már csak a specializáció miatt is, ráadásul a csehek éppen egy olyan területet „választottak”, amelynek jelentősége nagymértékben megnőtt az elmúlt évben. A másik jövőbemutató kezdeményezés az a cseh indítvány, amely javasolja Szlovákiának közös légvédelem kiépítését. Tény, hogy a kezdeményezés igen merész, azonban annál nagyobb haszna lehet, ha megvalósul. Ráadásul nemcsak a megtakarítással járó anyagi haszonról van szó, hanem az egész terv multiplikációs hatásairól is. Ha ugyanis megvalósul, megmutathatja, hogy a szűk specializációnak és a szoros együttműködésnek van valódi esélye még egy olyan kényes kérdésben is, mint a légvédelem – ráadásul Közép-Európában, ahol ez a történelmi tapasztalatok miatt fokozottan érzékeny terület. A NATO-ban mély változások kezdődtek meg, amelyek érintik a szövetség jellegét, küldetését, funkcióját. A fentiekből látható, hogy ebben a folyamatban a kis országok is megtalálhatják a helyüket, s ez biztosítja számukra, hogy elismert és megbecsült tagjai legyenek a szövetségnek. Nagyon lényeges ugyanis, hogy egy szövetség akkor igazán erős, ha minden tagja – így a „kicsik” is – hajlandóak a maguk lehetőségeihez mérten hozzájárulni a „közöshöz”, és nem csak passzív élvezői a biztonságnak.