Kifürkészhetetlenek

Virágzik az akác – állapította meg Bandika és Ervin sorban állás közben. Egy nagyobbacska postán sorakoztak, pontosabban a posta előtt, a biztonsági őr egyenként engedte be az embereket. Aki feladni akarta a levelet, azt jobbra irányították, aki felvenni, azt balra, a postafiókokhoz. Örülök, hogy csomagért jöttem, mert a postafiókos hölgyek mindig kedvesek és viccelődnek, míg a hivatalban ülők általában mogorvák – jegyezte meg Bandika. Ervin nem volt jó kedvében, mivel a reggeli rántottája alá aprított hagyma a rosszul megválasztott lángerősség miatt megkapódott. A túlsütött hagyma rommá karamellizált íze még mindig ott kísértett szájüregében. Bandika örömére is csak annyit mondott, hogy „szerintem ne örüljön annyira, mert majd meglátja?. Igaza is lett.

Bandika széles mosollyal köszöntötte a postafiókos hölgyeket, de amikor előadta, hogy a futár nem találta őt otthon, és itt venné fel a csomagot, a hölgyek közölték, hogy jobbra kellett volna kanyarodnia, a postahivatal ablakaihoz. A biztonsági őr meg persze visszaküldte a sor végére. Persze a sor addigra meghízott, így Bandika kapott az égiektől húsz szabad, pontosabban sorban állással töltendő percet. Ervin közben szintén visszatámolygott egy újsággal. Júniustól megnyitják az iskolákat, az mehet, aki csak akar. Pontosabban… csak az mehet, aki akar – röfögte szórakozottan, majd lapozott. Bandika helyeselt. Mindenkinek meg kell adni a szabad hozzáférést a tanuláshoz, ez benne van az alkotmányban.

Ervin a lapok mögül kérdezett: Mióta tudja maga, mi van az alkotmányban? Bandika mosolygott, és azt mondta, vannak dolgok, amiket egyszerűen jó tudni, vagy ha nem is jó, hát érdemes. Ezek közé tartozik, hogy a postahivatalban melyik folyosóra érdemes kanyarodni, ha csomagért jöttünk. Maga tudta ezt, mégsem kapta meg a csomagját – emlékeztette Ervin. Bandika nem jött zavarba. Meglátása szerint éppen erről szól az ember szabad akarata. Tudjuk, mi a helyes, mindent megteszünk azért, hogy annak alapján cselekedjünk, mégsem sikerülhet mindig minden úgy, ahogy elképzeljük. De miért? – engedte le az újságot a szemeiről Ervin. Hát, mert belehalnánk az unalomba, meg nem tisztelnénk a teremtő kifürkészhetetlen útjait… meg ilyesmik – válaszolta Bandika, és előkereste a tollát, mert már csak két ember sorakozott előtte. Ervin összehajtotta az újságot és odaadta egy rászorulónak.

De azért ha a mi időnkben is csak az mehetett volna iskolába, aki akart, akkor nem lettünk volna harmincketten az osztályban – tekintett a távolba Ervin. Meg hát iskolák sem lennének, tette hozzá Bandika. Ezt hogy érti? – kérdezte Ervin. Hát úgy, hogy a postára sem azért járok, mert akarok, hanem mert egyrészt kell, másrészt meg érdekemben áll. De ha csak annak kéne postára mennie, aki akar, nem biztos, hogy kinyitna az országban akár egy posta is.

A szerző a Vasárnap munkatársa