Kié a nő teste és lelke?

Nagyon szeretném, ha arról írhatnék, hogy a világjárvány, a bezártság, a gazdasági, családi és lelki nehézségek arra ösztönözték az embereket, hogy jobbak legyenek, hogy megpróbálják megérteni egymást, empatikusabbak legyenek mások szenvedése iránt.

A tavaszi karantén alatt sokan nyilatkoztak úgy: jó, hogy kicsit lelassul a világ, megpihen a bolygó, magukba szállnak az emberek, és kicsit jobban odafigyelünk egymásra. Azok, akik addig is megpróbáltak eszerint élni, valóban intenzívebben élték meg ezeket az érzéseket. Sokan azonban, ugyanúgy, mint máskor, sőt még nagyobb intenzitással, elkezdték keresni az ellenséget. A vírust nem lehet látni, megfogni, agyonütni, tehát kell legalább egy (de jobb, ha több) látható, gyűlölhető ellenség.

Az erősebb nagyon hamar rájön arra is, hogy a hatalmát most szinte bármire felhasználhatja, bármilyen módszert bevethet, sőt arra is rájátszik, hogy a háttérben olyan taktikákat választ, amelyeket nem ismernek fel, vagy csak késve, azok, akik ellen irányul. Ha felismerik, akkor hivatkozhat a hatalmas arra, hogy most sokkal nagyobb problémával kell megküzdeni, mint amiről te beszélsz, tehát kuss legyen!

A nők jogaival kapcsolatban még a „boldog, pandémia előtti időkben” is gyakran felmerült: minek foglalkozni ezzel? Foglalkozzunk a globális problémákkal, a szegénységgel például. Csakhogy a szegénység is a nőket érinti a legnagyobb mértékben, kisgyerekkoruktól egészen halálukig, mert kevesebbet keresnek, ezáltal kevesebb a nyugdíjuk, nehezebben jutnak hozzá a tanuláshoz, gazdaságilag függő viszonyban vannak a partnerüktől, rengeteg nő egyedül neveli a gyerekeit. És ezeket a nőket a világ nagy részén, és a magukat borzasztóan haladó szelleműnek, okosnak és felvilágosultnak tartó közép-európai országokban is állandóan Damoklész kardjaként fenyegeti az, hogy a nehezen kiharcolt jogaikat fokozatosan visszavegyék tőlük. A szexuális reprodukcióval kapcsolatos jogok közé tartozik az is, hogy eldönthessem, szeretnék-e gyereket szülni, és ha igen, mikor. És ez a döntés nemcsak a testemről szól, hanem a lelkemről és az egész életemről, sőt a születendő gyerekeim életéről is.

A lengyel katolikus egyház hathatós segítségével a parlament úgy döntött, hogy az abortuszt csak akkor engedélyezi, ha a fogantatás szexuális erőszak vagy incesztus eredménye. Arra kényszeríti a nőket, hogy szüljék meg a beteg gyermeket is, csak azért, hogy meg lehessen őket keresztelni, és el lehessen temetni. Ugyanis az abortuszt megtiltja akkor is, ha a magzatnál genetikai rendellenességet állapítanak meg. Ez a legnagyobb kegyetlenség! Így lehet igazán tönkretenni, megalázni, szenvedésre kényszeríteni a nőket. Milyen testi-lelki megpróbáltatás úgy kihordani egy gyermeket, hogy tudjuk, meg fog halni vagy egész életében képtelen lesz magáról gondoskodni, és mi nem tudjuk neki megadni azt, amire szüksége van! Mert a lengyel katolikus egyház és az állam álszent vezetői ebben nem segítenek. Sok nő egyedül neveli a sérült gyermekét, mert az apa nem vállalja vele együtt a sorsát. Egy ilyen gyerek mellett nem tud munkát vállalni, az állam minimálisan támogatja, ha egyáltalán, és ha esetleg több gyermeke is van, akár éhen is halhatnak, a „keresztény” állami és vallási vezetőket ez már nem érdekli. Sőt, jól jön nekik, mert annak a nőnek már sohasem lesz energiája arra, hogy a saját érdekeit bármilyen módon képviselni tudja, ugyanis a túlélésért küzd, amíg bír.