Ki sír karácsonykor?

Három napig tartó családlátogatási maratonban vagyunk, ma az utolsó meghívásnak is eleget teszünk, a nővérem kacsát süt, de már nem a huszonnegyedikei majonézes jár mellé, az elfogyott. Mikor a főünnepekre készültem, arra gondoltam, mennyire nehéz összefésülnöm a rohanó mindennapokból azokat az érzéseket, amikre leginkább szükség lenne ehhez a három naphoz. Milyen kihívás lenyugodni, azt a robot üzemmódot, ahogy levezényeltem az őszt és a decembert, átkapcsolni, és az érzékeny, pihenni, töltődni képes működésre váltani!

Aztán eszembe jutott, hogy miért kellett egyáltalán olyan merevnek, célorientáltnak, önmagammal is kőkeménynek lennem az elmúlt hónapokban? Lehetett-e volna másképp? Hárítom magam előtt is a választ, mert ha ma azt írom, lehetne, akkor ki kell lépnem a komfortzónámból, és el kell képzelnem, majd megvalósítanom azt az életformát, amit elképzelni is nehéz: a rohanás helyett lassulni, önmagamat előtérbe emelni az elvárásaim helyett, és leadni a saját magam szigorából. Legtöbbször ennél sokkal könnyebbnek tűnik azzal nyugtázni a végletekig kizsigerelt testem lázadását, hogy ilyen élet ez, fogadjam el. De valahogy ezzel a fizikai test nem éri be, jönnek a kisebb betegségek, ágyba kényszerítenek, néhány órára csak, hogy aztán lábon kihordva lassan tűnjenek el a tünetek, amelyek néhány nap múlva visszakúsznak a mindennapokba. Körforgás ez.

Ez nem csupán az én valóságom: a legtöbb negyvenes ismerősöm ugyanebben létezik. Más, lassabb létezésbe vágynak, de nem enged a kölcsön, a gyerek, a beteg szülő, az anyagi hiány, a kirándulás vágya, új kocsi is kellene, mert már sok a régi szerelése…

Ülök a családunk megterített asztalánál, tizennyolcan voltunk, beszélgettünk, közös kajakómába estünk, isteni finomságok maradékai a tányéron, és arra lettem figyelmes, hogy valamiféle elemi erővel ül rám a sírhatnék, nem fájdalomból ered, mégsem engedem meg magamnak, benne vagyok egy elfojtásban. Mert ki kezd karácsonykor sírásba? Aztán nem tartottam vissza a könnyeim, engedtem, hogy kimossák a feltörő érzéseimet, mert erre volt szükségem. Potyogtak némán a könnyek, mert végtelenül hálás voltam ezért az összképért. Azért, mert annyi minden megadatott, mert annyi mindenért megküzdöttünk. Egymásért, egymással szemben. Az anyagi jólétért erőn felül teljesítettünk. A csodaszép otthonainkért, és a legfontosabb, azért a kapcsolatért, ami megengedi, hogy ennyien osztozzunk az ünnepi csemegéken.

Hazafelé az autóban aztán azokra gondoltam, akik egyedül maradtak ezeken az ünnepeken, önszántukból, mert így alakult az élet, és azokra is, akiknek ez nem volt választás. Az olyan szülőkre, akik gyermekükkel már nem tölthetik ezeket a napokat, az anyára, aki a temetőbe megy ki a sírhoz, arra az asszonyra, aki a férjét temette, aki fiatal volt és elképzelhetetlen nélküle a családi ünnep. Előszivárog a lelkemből megannyi meghallgatott gyásztörténet, a szomorúság mély rétege, a fájdalom, ami bennem is megmarad, mint lenyomat a karácsonyi sütin. Csak ezeknek a nyomoknak nem mézeskalács illata van, hanem az elmúlás ürességének szagtalansága. A halál feletti győzelem ideiglenessége, mert addig élünk, míg van, ki ránk emlékezzen. Aztán elmúlunk, mint szépapáink és szépanyáink, ma már senki sem gondol rájuk.

S miközben az élet rideg valósága megcsap, a két nagyobb gyerekem összetűzésbe kerül az autó hátsó ülésén, mert a középső meglökte a nagyot, aki ezt nem tudja szó nélkül hagyni. Hátranézek, dac az arcokon, már egy pillantásból megértem, nincs az a szó, ami most segítene, így csendben maradok, hadd rendezzék el egymás közt.

Reggelre mindhárman gyanúsan rekedtek, mintha a légcsőből jönne a köhögés. Mondom én, a körforgás.