Ki meri elkezdeni?

Az első Saganról és Wigginsről, a második Matovičról és Hlináról. Saganék sem Franciaország problémáit akarják megoldani, mint ahogy Matovičék sem a romákét. Az első mögött teljesítmény vagy teljesítményfokozó áll, a cél pedig a pénz megszerzése és a rivaldafénybe kerülés, a második mögött olcsó politikai piros pontok szerzése, a cél pedig szintén a rivaldafény.

A politikai elit nem tud mit kezdeni a romakérdéssel. Nem tud, mert kockázatos. A kockázat az eredménytelenség. Ezt a kérdést ugyanis nem lehet egy választási időszak alatt megoldani, de kettő alatt sem. Valószínűleg egy egész politikai generáció veszne ki, mire tapinthatóak lennének az eredmények.

Nem találunk az egész földön olyan politikust, aki egyetlen lépést tenne azért, hogy húsz év múlva ismét megválasszák. És ha még teljesen véletlenül akadna is egy vagy kettő, szinte biztos, hogy jönne egy következő kormány, és negálná az addigi lépéseket, mert pillanatnyi érdeke úgy kívánná. Ezért nem született még soha egyetlen értelmes válasz sem a kérdésre, s ha mégis valaki elgondolkodott azon, hogyan tovább, s valamilyen koncepciókezdeménnyel állt el , a következp garnitúra lesöpörte az asztalról. Ezért hagyja minden hatalom, hogy olyan populisták és kalandorok garázdálkodjanak a területen, mint Matovič, Hlina vagy éppen Kotleba. Akik megoldások nélkül, az erőszak és a kiszorítósdi eszközeit alkalmazva, a frusztrált tömegeknek zsigeri válaszokat adva a gyűlölködést szítják. Az emberek pedig szeretik az egyszerű megoldásokat, mégha azok erőszakot szülnek is, mert az erőszak egyszerűbb a gondolkodásnál. Márpedig a politika felelőssége, hogy valamiféle társadalmi békét teremtsen. Éppen ezért problémát oldjon. Szofisztikáltan.

A romaprobléma ma az ország egyik legégetőbb problémája. Mindenkit érint, még azt is, aki nem érzékeli. Ha nem születik a kérdésben a lehet legrövidebb időn belül összpolitikai és ­társadalmi konszenzus, méghozzá olyan, hogy megfeleljen a többségnek és a roma etnikumnak is, egyre jobban elmérgesedik a helyzet, és kinyílnak a bicskák a zsebekben. Hanem kezdődik el egyfajta társadalmi közeledés mindkét részről, ami meghatározna egy minimális szolidaritási elvet, puskaporossá válhat a levegő. És ekkor jönnek a Kotleba-­féle gyutacsok. Matovičék pedig minden évben körbeutazhatják az ország összes péróját, s ízetlenkedhetnek a témával anélkül, hogy egyetlen ember is jobban érezné magát ebben az országban. Ez a gyáva és rövidlátó politika felelőssége.

Ki meri elkezdeni?