Ki beszél itt a rádióról?

Nem örülhetek, mert a vita során olyan narratívák láttak napvilágot, amelyek inkább a politikai marketing eszköztárához tartoznak. Akár a frekvenciagazdálkodásról, akár a Pátria szerkesztőségének helyzetéről jelentek meg nyilvános megszólalások (az Új Szón kívül hazai netportáljainkon is), azokban egyértelműen megjelent az érdek, az érintettség, a rádiózás elemi ismereteinek hiányáról inkább nem szólnék.

Az egyik fals narratíva szerint a magyar szerkesztőséggel és a Pátria műsorával 2006-ig semmi baj nem volt, a bajok az új vezetés megjelenésével kezdődtek. Egyrészt ez az állítás nem állja meg a helyét, mert 2006-ban semmi olyan nem történt, amit a hallgató hallhatott volna a műsorban (az akkori változások, viták, döntések intézményen belüliek voltak), másrészt pedig a Pátria 2006-ban nem volt jó kondícióban. „Meghasonlott, minden tekintetben kiürített szerkesztőség látványa fogad minket” – ez az egyik mondat Nagy Ildikó igazgató első értekezletén hangzott el, aki 2006. augusztus 1-jén lépett be. De ne csak másra mutogassak, a Pátria élére kiírt pályázatra leadott munkám harmadik mondata szerint „meg kell szüntetni a szerkesztőségi pangást, a meghasonlottságot”. Arról, hogy a Pátriában baj van, minden szakmában (még az írottban is) dolgozó ember nagyon jól tudott, tessék kicsit visszaemlékezni.

A 2006-ban belépett vezérigazgató – Miloslava Zemková – egy szocialista állami intézményt vett át, amelyben a modernizálást éveken át csak a számítógépes lebonyolítás és a pénzhiány miatti részleges leépítések jelentették. A rádió igenis ki volt téve a politika csúnya játékainak. Pro memoria: a mečiari vezetés idején hírigazgatót kellett elküldeni, hogy Július Tóth pénzügyminiszter átutalja a rádiós dotációt, amely egyébként a költségvetési törvény külön fejezete volt. Az 1994–98-as időszakban Papp Sándornak kellett elhárítania azokat a nyomásokat, amelyek a szlovák helységnévhasználat miatt hónapokig jelen voltak.

A középhullámú adás a duális rendszer 1995-ös bevezetése után állami megrendelésre maradt meg, a KH költségeit a kormány állta. Majd 2004-től egyszerűen nem állta. Nem is volna ez baj, de a duális rendszert figyelembe vevő 1995-ös jogszabályi megfogalmazás, amely öt földfelszíni adást, ebből egy nemzetiségit írt elő, vígan számolt a KH-frekvenciákkal, hiszen URH-ból alig három és fél adónyi állománya volt (van) a közrádiónak. Ezen problémák miatt „dőlt ki a bili”, amikor belépett az új menedzsment, mert – mily furcsa – komolyan vette, amit ígért. Komolyan vette, hogy nem gyárt új veszteségeket, komolyan vette, hogy betartja a vonatkozó jogszabályokat, és láss csodát, máris bajok lettek.

Merthogy az öt kötelező földfelszíni adót (amit csak egy 2007-es módosítás szüntetett meg) csak úgy lehetett megvalósítani, hogy az egyik KH-ra megy tokkal vonóval (tehát nem Nagy Ildikó és Lovász Attila adta le az URH-t, amit szeretettel írogatnak névtelen nickek alatt „bátor” hozzászólók). S merthogy a frekvenciaállomány átalakításakor világossá vált, a KH évi negyvenmilliós költségét nem bírja a költségvetés, ezért új elosztás, de új finanszírozás is kellett. Lett is belőle két botrány, az egyik 2007 telén a másik 2009 tavaszán.

A 2007-es botrány kommunikálása már nagyon bajos volt, hiszen a tárgyalásokat megelőző nyomásból politikai revüműsor lett, a kormány végül fizetett és zsarolt – azzal a bizonyos negyven millióval. Majd 2009 tavaszán – más megoldást nem találván – hetekig állt a középhullámú adás, hogy azt felújítva, a fölösleges teljesítményeket kiiktatva a KH adás évi hárommillióba kerüljön (azaz az eddigi ár egy tizedébe!!!). A rádió – akár tetszik, akár nem – vállalat, a vállalat tárgyalt és szerződött, kialkudott valamit, aminek komoly hozadéka van, és az ÁRA az volt, hogy néhány hétig nem szólt az adás. Nagy ár volt? Biztos. Ha az előfizető, gyalogmagyar azt mondja, nem érdekel, a pénzemért műsort akarok, akkor ez legitim. De hogy önmagukat kisebbségi értelmiségnek, elitnek tartók, valamint szakpolitikusok ne tudják helyére tenni ezt a részét a dolognak, az már bántó. Lehet, hogy úgyis elmarasztalták volna a rádió vezetését, de a kikapcsolás utáni nyilatkozatok bizony megfogalmazták bennem a kérdést, miben szakpolitikusok a nyilatkozó „képünk viselői”. Lehetett volna másképp, nyilatkozták páran. Kérdem én, hogyan. Mert ha a hallgató ezt mondja, igaza van, de ha egy szakember, akkor mondja is el. Aki elmondta (olyan is volt), nem létező modellt írt le.

2006-tól átalakítás folyik a rádióban (az SRo1-en és a Reginán sikerrel), olyan, amilyenre tíz évvel ezelőtt lett volna szükség. Vegyük tudomásul, hogy a rádiós piac teljesen megváltozott, negyven alattiak alig hallgatnak KH-adót, a huszonöt alattiak pedig klasszikus értelemben vett rádiókészüléket nem kapcsolnak be. A mini zenei herkentyűk, a zenei elosztók, internetes multimédiás felületek írják át a média világát, s erről rövid szlovák közrádiós együttműködésem idején nem volt kivel beszélgetni. Mint ahogyan a mai magyar közszereplők közül sincs kivel megbeszélni, hogy a mai döntések, elhatározások mennyire befolyásolják az elkövetkező 15-20 év médiapiacát. Ehelyett könnyebb azt mondogatni, hogy szisztematikus leépítés folyik a Pátriában – ami egyszerűen nem igaz –, vagy siránkozni azon, hogy nincs elegendő pénz, paripa, fegyver. Pénzből annyi van, amennyi, és kis hazánkban s régiónkban addig tisztességes közélet nem lesz, míg a pazarlás, a hiánytermelés az állami intézmények szinonimái lesznek. A szlovák közmédiának nem koldulnia és tarhálnia kell, hanem a törvény által meghatározott feladatait kell elvégeznie, prioritási sorrendben, a rendelkezésre álló pénzből. Még akkor is ezt kell tennie egy intézményvezetőnek, ha közben a politikai elit egyenes adásban lop – mert ha intézménye nem így működik, elveszíti a függetlenségét, lásd szlovák köztévé.

Hogy hány emberrel lehet valamilyen feladatot elvégezni, az szakmai kérdés. A humán erőforrások tervezése a legnehezebb, egyben senki által nem helyettesíthető vezetői feladat – aki nem munkaerő-kapacitások taglalásával fekszik és kel, ne akarjon vezető lenni. Nem engedem meg magamnak azt a szemtelenséget, hogy akár Papp Sándor, akár Nagy Ildikó, akár Both Enikő vezetői munkáját felelőtlenül értékeljem. A középvezető helyzete nem könnyű, lehet legyinteni, tessék kipróbálni. Az viszont téves elképzelés, hogy a Pátria mindenkori igazgatója, főszerkesztője a szlovákiai magyar politikai vagy civil szféra „küldötte”. Nem az. A szlovák közrádió alkalmazottja, pontosan megfogalmazott jogkörökkel és kötelességekkel. Nem képvisel, hanem szervezeti egységet irányít. Felelősség nélküli odamondogatásokból minden közbeszédben van elég, ne szaporítsuk. Mint ahogyan azt se akarjuk közbeszéd tárgyává tenni, mekkora a jó újságírói fizetés. Erről a gömöri munkanélküli hallgatónak feltehetően amúgy is más a véleménye, mint a pozsonyi vagy dunaszerdahelyi középosztálybelinek. S egészen más megvilágítást kap a kérdés, ha iparágon belül (mert a rádiózás kemény ipar) megnézzük a jövedelmeket. Egyetlen egy megszólalásban nem láttam ilyen összehasonlítást. Azt sem lehet elérni, hogy piackövető (szekundáris) médium modelljével valaki a szerkesztőséget piacvezetői (primáris) szinten finanszírozza! Tessék piacvezetői magatartást tanúsítani, aztán jöhet a Rádiožurnállal az összehasonlítás.

Eközben nem beszélünk a szlovákiai (európai) közrádiózás helyzetéről. Sem a szabályozásáról, amivel komoly bajok vannak, sem az intézményes hátteréről, amellyel talán még nagyobbak. Szép, szép, hogy volt egy petíciónk, amely elérte, hogy most már lehet magyar nyelvű kereskedelmi rádiót üzemeltetni. Cinikusnak is tekinthetem az új nyelvtörvény eme vívmányát, hiszen akkor, amikor volt akarat és még volt szabad frekvencia, nem lehetett, amikor nyolc éven át kormányzati tényező volt a szlovákiai magyarság képviselete, akkor sem lehetett. Most, amikor nincs frekvencia és nincs regionális reklámpiac – mert nincs – ki fog rádiót üzemeltetni? Vagy újra idézzek egy névtelen nicket valamely netfórumról: „van már elég vállalkozónk, nem tudnak eltartani egy adást?” Kérem szépen, tessék megkérdezni, ki perkál le hatvanmilliót, hogy egy regionális frekvencián esetleg magyar zenei rádió működjön? Hiszen a jelenleg működő, befuttatott és jelentős hazai médiumok (Új Szó, Vasárnap, regionális lapok, Pátria) reklámbevételeinek zömét sem a „mi vállalkozóink” adják.

Senki nem írta le, hogy a közrádió műsorkészítésre és műsorszórásra szánt költségvetési tételei közt a magyar adás nagyjából (nem fillérre) a hazai magyarok arányának megfelelő. Amikor a szlovák gazdaság tátrai tigrisnek aposztrofálta magát, akkor sem nőtt a Pátria (és a rádió egészének) költségvetése, most, a válság második hulláma előtt miért várja valaki, hogy egy nyíltan nacionalista kormány esetleg pozitívan diszkriminál egy rádióadást?

Még mielőtt valaki szociális érzéketlenséggel gyanúsítana, leírom, pontosan tudom (volt benne részem), mekkora személyes tragédia munkahelyet veszíteni. De azt is tudom, hogy egy közel nyolcszáz főt alkalmazó vállalatnál az elbocsátás, munkaerőcsere szokványos, nem görög dráma. És nem közügy.

Ami viszont közügy: a Pátria frekvenciái, lehetőleg most már a digitális elosztóknál rövid időn belül. Közügy a Pátria jogi és intézményi helyzete, ha már tíz évet késünk a vitával. Az már szakmai kérdés, hogy a Pátria mint elektronikus és közszolgálati műsorszolgáltató mikorra lesz képes multimédiává válni, megelőzve – akár tragikus – piacvesztését, miként lehet egy kikerülhetetlenül vegyes programozású adást legalább műsorsávokban tisztábbra profilálni, miként lehet legalább főműsoridőben beszállni a belépő (kontaktus) hallgató kegyeiért folyó versenybe.

A rádió eredendően szórakoztató médium – a telefónia és rádiózás különválásakor egyszerűen így állt be. Közszolgálativá a tartalom teszi. A sim-kártya, a rádió, az internet összeérése jelen idő, most, itt és most íródik át szemünk előtt a médiavilág, benne a közműsor-szolgáltatás. Ezzel kell foglalkozni, nem a „monnyon le!” narratívával. S akkor nemcsak örömmel üdvözlöm a nyilvános vitát, hanem szívesen hozzáteszem azt a mákszemnyi médiatudásomat és tapasztalatomat, amelyet a rendszerváltás óta sikerült megszereznem.

A szerző 2006-ban a szlovák közrádió vezérigazgatójának tanácsadója volt, jelenleg az MR6 vezetője

A szerkesztőség ezzel a vitát lezártnak tekinti.