Két poén

Az első képen egy öregember – nagyapa korú apa? – vezet egy óvodáskorú kislányt. Velük szemben egy öregedő férfi áll. A kislányt nézi, de nem úgy, ahogy általában egy gyerekre tekintünk, hanem olyan arckifejezéssel, mint aki megtalálta vágyai tárgyát. Mintha ezt az apa is észrevenné, mert meglepetten vagy inkább valamiféle perverz felismeréssel tekint a kislányára – aki tágra nyílt szemekkel, álmélkodva nézi a másik bácsit –, s a következőket gondolja: „most hozzákényszeríthetném egy öreg milliomoshoz”. Te jó ég! Biztosan az is teszi, hogy nagyon érzékeny vagyok minden gyermekekkel kapcsolatos témára, de azonnal beugrott két szó, két borzalmas jelenség. Pedofília és gyermekprostitúció. S kavarogni kezdtek a gondolataim. Évekkel ezelőtt voltam egy kriminológus előadásán, aki elmondta, hogy ezek a jelenségek s a velük szorosan összefüggő gyermekpornográfia nálunk is terjedőben vannak, ráadásul a pedofíliát illetően vannak törekvések annak dekriminalizálására, tehát arra, hogy ne tekintessen bűncselekménynek. Több szervezetet említett, köztük olyat is, amely emberjogi szervezetnek tartja magát, és több eminens tagja vallja, hogy ha a gyermek is akarja a szexet, akkor a felnőttet nem lehet megbüntetni. Számukra és a hozzájuk hasonlók számára a pedofilok jogai fontosabbak az áldozatul eső gyermekeknél. Az előadó felhívta a figyelmet arra, hogy a szülők lehetőleg ne posztolgassák gyermekeik képeit a szociális hálókon, mert sosem tudhatják, kinek a figyelmét keltik fel. Visszatérve a rajzhoz, csak remélni merem, hogy a kislány tágra nyílt szeme nem a szemben álló pasas iránt érzett vágyat akarta megtestesíteni, hanem a gyermeki ártatlanságot.

Az apa gondolatában megjelenő „hozzákényszeríthetném” szó is inkább az utóbbira utal. De így is szörnyű, ha valakinek a valóságban is ilyen és hasonló gondolatai támadnak, netán tetté fajulnak.

A második rajzon egy apa veri a gyerekét, mellettük egy kutya vigyorog, s az apa a következőt mondja: „majd adok én neked Buksit bántani!” Erről egy erdélyi kolléga jutott az eszembe, aki nemrég mesélte, hogy hegyvidéken nőtt fel, folyton az erdőben császkált, de a saját gyerekét már nem viheti el oda, annyira elszaporodtak a medvék. Irtani nem szabad őket, mert a „medvejogi narratíva” erősebb az emberjoginál. Medveügyben nálunk is van két tábor. Az egyik folyamatosan állítja, hogy a medve nem bánt, ugyanakkor olvastam tőlük azt is, hogy mit kell tenni, ha medvével találkozunk. Halottnak tettetni magunkat, nem pedig elfutni, mert akkor a medve utánunk fut. Gondolom, azért, mert csak játszani akar. Saját tapasztalatom szerint ezt mondják azok a kutyatulajdonosok is, akiknek hatalmas ebei időnként ráugrálnak az emberekre. Persze szájkosár nélkül. Nem kell félni, ez csak kiskutya, játszani akar! Láttam olyat is, amikor egy ilyen „kiskutya”, ráugrott egy nála jóval kisebb totyogó gyermekre. A kicsi apja belerúgott a kutyába, mire a tulajdonos hatalmas szitkozódásba kezdett, hogy miért bántja az ő kutyáját. Mert bántotta a gyerekemet! De a kutyás ezt sehogy sem akarta megérteni.

Én szeretem az állatokat, de az ilyen esetekben nem az ő, illetve nem a tulajdonosuk oldalán állok. Egyébként az sem véletlen, hogy például az egyik hazai társadalomtudományi tanszéken a doktori dolgozatokra kiírt hat téma közül kettő az állatokra vonatkozik. Nem mintha ez kimondottan baj lenne, csak nehogy oda lyukadjunk ki, hogy az állati jogok fontosabbak az emberi jogoknál.