Késő bánat

Valamelyik nap meg akartam nézni a kedvenc kutyás sorozatomat, de élvezhetetlen volt, mert a kép és a hang nem volt szinkronban. Az életben is vannak ilyen „fáziseltolódások”. Például sok ember fizikailag a jelenben, de szellemileg a múltban él.

Nem arra gondolok, amikor különböző tárgyak, eseményekkel vagy emberekkel kapcsolatban eszünkbe jutnak a rájuk vonatkozó emlékek, mint amikor anyukám egy bizonyos szalámitípust látva meg szokta jegyezni, hogy valamikor jobb volt. Ilyenkor a gyerekeimmel mindig nagyokat nevettünk, de ma már magam is látom, hogy valóban, azt a fajta szalámit valamikor szinte kőkeményre szárítva árulták, papírvékony szeletekre szelve, most meg úgy kerül a boltokba, hogy a közepe még szinte nyers. Jó, még így is finom, de az tény, hogy más, bár feltehetően az itt a lényeg, hogy a nem kiszáradt szaláminak nagyobb a súlya, tehát több pénzért lehet eladni.

Amint kezdtem mondani, nem ilyen emlékezésekre gondolok, hanem olyan esetekre, amikor valakit úgy beborít a múlt, hogy nem tud tőle rendesen élni. Egy szomszédasszonyunk és a testvére sok évvel korábban összeveszett azon, hogy egyiknek a kisgyereke elvette a másik kisgyerekének a játékát, amit a nagymamától, azaz a szomszédasszony és testvére anyjától kapott. Ez akkor történt, amikor a nagymama meghalt, s ezt a játékot – talán a veszteség okozta bánat miatt – valahogyan az örökség részének tekintették. „A gyereked elvette a gyerekemtől, amit szegény megboldogult anyutól kapott”, így szólt a vád. Ebből az abszurd helyzetből borzalmas veszekedés kerekedett, szörnyű dolgokat vágtak egymás fejéhez, megbántották, vérig sértették egymást. Ezután gyakorlatilag megszűnt a kapcsolatuk. És a gyerekeik kapcsolata is. Ők, amikor már felnőttek, megtalálták az egymáshoz vezető utat, és eldöntötték, hogy az anyáikat is kibékítik. De ez sajnos, nem sikerült. Magam is emlékszem, amikor a szomszédasszony könnyek között mesélte, hogy a gyerekek noszogatása ellenére ő képtelen beszélni a testvérével, mert ő írt neki karácsonyi lapot, az meg nem is válaszolt, meg különben is, miket mondott neki húsz éve. És arra is emlékszem, amikor a következő évben a testvérétől kapott húsvéti képeslapot apró darabokra tépve dobta a kukába. De ezek csak a jéghegy csúcsai voltak. Ez a régi konfliktus uralta a napjait, de nemcsak az övét, hanem a testvéréét is, mert hol az egyik enyhült meg, hol a másik, csak éppen sosem egyszerre, hanem fáziseltolódásban, s aki épp a haragos stádiumban leledzett, nem reagált a másik békülési szándékára.

Nem is békültek ki soha. A szomszédasszony súlyosan megbetegedett. Többször említette, hogy erről is a testvére tehet, mert miket mondott neki akkor régen. Amikor meghalt, én is elmentem a temetésére (akkor még lehetett járni, jóval a Covid előtt történt). Két fiatalember támogatott be egy idős zokogó asszonyt. Ráborult a koporsóra. Helenka, Helenka, ne hagyj itt, kiabálta. Alig tudták lefejteni róla.

Jól sejtik, a testvére volt.