Kegyetlen játékok

Néha csak gépiesen kimondjuk, de van úgy, hogy szinte érezzük az ige tengeréből kiáramló sót. Mégis, miután átlépjük a templom küszöbét, máris úgy gondoljuk, vannak a rendes emberek, aztán vannak a nem annyira rendesek. Talán át kellene őket „nevelni”, esetleg „gyógyítani”. Valamit tenni kellene, mert nagyon nem illenek a világrendünkbe, belénk kódolt egyenletrendszereinkbe, még ismeretlenként sem állnák meg a helyüket. Ilyesmi jár a fejemben azon az író-olvasó találkozón, ahol fiatalokkal beszélgetünk bántalmazásról és kirekesztésről. Beszélgetőtársam talán csak egy évvel idősebb, mint a résztvevők. Meglepő nyíltsággal, őszinteséggel vall arról, hogy valahányszor megpróbált beilleszkedni egy-egy iskolai közösségbe, mindig kudarcot vallott. Ha akadt is barát, aki felismerte értékeit, szívesen beszélgetett vele, mindig volt egy hangadó a társaságban, aki gondoskodott arról, hogy ne csak őt, hanem azt is kiközösítsék, aki barátkozni mer vele. „A bal sarokban termetes filodendron pompázott éjjeli ruhában a sötétben. Emlékszem, amikor belelöktek, vagy amikor az mögé bújtam, hogy hagyjanak békén. De amikor nagyobbak lettünk, az már nem segített. Simán eltaszították a növényt, és kirángattak a cserép mögül. Mindent megtettek, hogy rosszul érezzem magam… Barátjuk akartam lenni, annak ellenére, hogy az összes úgy bánt velem, mint egy kutyával. De többé nem. Hogy Erikből, a gyámoltalan gyerekből hülyét csináljanak, annak már vége” – olvasható a Kiszabadult című novellában, amit Erik írt. Egy napon lehunyta a szemét, kezébe vett egy képzeletbeli sodrófát, és elindult abba az iskolába, ahol oly sokat bántalmazták. Sosem verne szét egy középületet, egyáltalán nem az a fajta. Ám az írás erejével, a képzelet szárnyán megtehette. Reccsentek a padok, szilánkokra törtek a vitrinek, holott csupán a démonjai között csapott szét Erik. Azokat szüntette meg, hogy felszabaduljon az iszonyú teher alól, és ne kelljen gyűlölnie másokat! A teremben a fiatalok nem merték feltenni kérdéseiket, de biztos vagyok abban, hogy megfogalmazódtak bennük. Arra biztattam őket, merjék nevelni szüleiket, pedagógusaikat. Merjék elfogadtatni velük a mássággal kapcsolatos gondolataikat, melyekkel a lelkük mélyén ők már rég azonosultak! Vessék ki maguk közül azt, aki továbbra is azt hajtogatja: Aki más, azt ki kell űzni, és ha ez nem lehetséges, akkor meg kell nyomorítani emberi mivoltában. Megszégyeníteni, magára hagyni és eltiporni, mert ettől lesznek ők még jobbak és még egyformábbak. Könnyekkel küzdve olvastam a minap egy életvezetési tanácsadásként kínált lehetőségről. Valahogy úgy szólt, hogy ne féljünk, legyünk minden helyzetben bevállalósak. Azt is tudom, más helyzetekre, másféle nekirugaszkodásra gondolt a tanácsadó, mégis mellbe vágott a mondat, illetve annak értelemszerű folytatása: „Merj ugrani! Tudd, hogy odalent ott lesznek azok, akik elkapnak”. Amikor a teljes kilátástalanság olyan tettre kényszerít egy fiatalt, hogy ugorjon, már nem számít arra, hogy bárki a védelmére kel, hogy elkapja. Ne mások megalázásával bizonyítsuk, hogy jobbak vagyunk, hanem a mássággal élők teljes elfogadásával!