Katalónia: feszültség mint megoldás

Függetlenné válni sok nemzet és nemzeti kisebbség álma, ám csak keveseknek adatik meg. A katalánok, akiket a 20. században évtizedeken keresztül durván elnyomtak a spanyolok, most olyan területi autonómiát élvezhetnek széles körű önkormányzatisággal, amelyet Európa keletebbik tájain nagyon sokan elfogadnának. A 2008-ban kirobbant gazdasági válság viszont megmutatta, hogy még így is alaposan ráfizetnek a spanyol egységre. Az azóta felerősödő függetlenségi hullám pedig nem apadt, sőt, az utóbbi hónapokban új dimenziót kapott. 

Ehhez nagyban hozzájárult a madridi kormány, amely a központilag kivezényelt rendőrséggel végigverette az aktív katalán választókat. A spanyol kormány érvelése racionális volt – a katalán népszavazás alkotmányellenes –, ám a katalán lépés is az volt: más lehetőségük a jelenlegi törvényi keretek között ugyanis nincs a függetlenség elérésére. A madridi kormányzat csak olajat öntött a tűzre több ezer rendőr kivezénylésével és a durva fellépés elrendelésével. Most hiába ír ki új regionális választásokat, mert ha azokra sor kerül, várhatóan a feltüzelt függetlenségpártiak győzelmével fog végződni. És akkor mi lesz? Ismét szélnek engedik a helyi kormányzatot, hogy még nagyobb többséggel nyerjenek a katalán nacionalisták? 

A függetlenségpárti barcelonaiak pont azt teszik, amit ilyenkor szükséges: megpróbálják kiélezni a helyzetet. Van, amikor párbeszédre van szükség, ám ez nem az a helyzet. A spanyol kormány egyértelműen kinyilvánította, hogy bármiről tárgyal, csak az elszakadásról nem. Ebben pedig egyetért vele a legtöbb spanyol ellenzéki párt. Ha Barcelona egyezkedni akarna, először el kellene állnia függetlenségi terveitől. Vagyis kukáznia a fő célját. Ebben a helyzetben csak előre menekülhet. Harca most még kilátástalannak tűnik – az uniós vezetők és a főbb nyugati hatalmak sem támogatják az elszakadást –, ám az eszkalálódás új helyzetet teremthet. Az új választásokon a függetlenségpártiak szerezhetnek többséget, ha pedig Madrid elveszi vagy szűkíti a katalán autonómiát, az még masszívabb többséghez juttathatja a szeparatistákat. Egy modern, 21. századi nyugati országban pedig elképzelhetetlen, hogy egy 8 milliós tartományt a központi katonaság és a rendőrség „szálljon meg”, és központilag kinevezett hivatalnokok irányítsanak. Ezen az úton járva a függetlenségpártiak eljuthatnak oda, hogy a passzív ellenállás és a „madridi megszállás” olyan költségeket és elmérgesedett viszonyokat teremthet, amelyek láttán a spanyolok egy része eljuthat addig a pontig, hogy inkább engedjék el a katalánokat. 

A SPANYOL KORMÁNY FELOSZLATJA A KATALÁN KORMÁNYT ÉS A PARLAMENTET

S ami még fontosabb: a nyugati nagyhatalmak és Brüsszel is véleményt változtathat. Békeidőben jellemzően a külföld a status quót támogatja, ám egy folyamatosan elmérgesedő helyzetben, állandó feszültséggóc láttán – egy ponton túl – hajlandóak pozíciót váltani és inkább a másik oldalra nyomást gyakorolni. Akkor, amikor úgy látják, egyedül a függetlenség hozna megnyugvást. 

Ettől a ponttól még messze vagyunk, ám jelen helyzetben úgy néz ki, a katalánok csak akkor érik el nemzeti céljukat, ha elindulnak az ide vezető rögös úton.