Jövőlátók és hamiskártyások

Az, hogy a populista politikusok szeretnek a jövőbe látni, nem újdonság, hiszen a szemfényvesztés és a bűvészet a populista eszköztár legfőbb eleme. Csak füst és tükrök, na meg trükkök. Ami számomra sokkal aggasztóbb, hogy ez az attitűd Donald Trumppal ismét komoly népszerűséget kapott. Nem az a legfőbb probléma, hogy vizionálnak az afféle politikusok, mint Fico, Putyin és hasonszőrű társaik. A vízió jó, a vízió kell, hogy lássuk az irányt. De ha a vízió a felszín felett lebegve, a maga nehezen megfogható homályos formájában lesz a nagybetűs valóság képe, akkor ott valami nincs rendben.

Földhözragadt ember vagyok, a politikától is ezt várom el: számokat, kalkulációt, mennyiséget, okokat és nem az okozatot. A populizmus trendjének újbóli virágzása – globálisan is – a jelenben ragadós múltidézést emeli piedesztálra. Ez a múltidézés, nevezhetjük akár politikai retrónak is, vált mára meghatározó trenddé anélkül, hogy művelői ezt kimondták volna.

Putyin a szovjet éra „romantikájában” él – szemmel láthatóan nemcsak jól érzi magát ott, hanem vissza is sírja – Trump pedig a mára már elfeledett amerikai izolacionizmust kívánja újraéleszteni. Orbánról nem beszélek, de a Fidesz fejben szemmel láthatóan a Horthy-korszakban él.

A nagyhatalmi nosztalgia másodvirágzása tökéletesen megtestesül az orosz–ukrán háborúban, annak megindításától kezdve a lezárás kísérletéig. Azzal ugyanis, hogy Trump teljesen ki akarja zárni az EU-t a békefolyamatból, mintegy kiskorúsítva ezzel egész Európát, azt a klasszikus külpolitikai arroganciát idézi meg, ami még a hidegháborús korszakot sem jellemezte igazán. Sokkal inkább az első világháborút lezáró, térkép-átrajzolgatós, népek feje felett döntő versailles-i – számunkra trianoni – folyamat sejlik fel. Az pedig, hogy a keresztény-konzervatív kirakat jobboldalnál ettől nem kapcsol be a vészcsengő, csak annak a jele, hogy mennyire nem a valóság a mérvadó.

Ez a fajta elszabadult ultrakonzervativizmus viszont szépen lassan a múltba zárja a földbolygó lakosainak majdnem felét. A jelen politikumának egy része vért izzadva próbálja visszaforgatni az idő kerekét, hogy elterelje az emberek figyelmét a jelen gyakran szinte megoldhatatlan problémáiról, ehhez viszont beáldozza a jövőt. Míg a színpadon megy a műsor, a nézőtér hátsó soraiban egyre csak azt érezni, hogy a forgatókönyv elavult, vacak a műsor.

Ebben az egészben pedig az a legérdekesebb, hogy amíg megy a politikai bűvészkedés, Kína szépen lassan felépíti a saját jövőjét. A fehér ember politikája – talán így tudom leginkább keretbe rakni az északi félteke külpolitikai folyamatait – viszont képtelen elfogadni a változást, míg a Kelet – az igazi Kelet – csak a változás folyását látja, hogy nincs két egyforma nap, hónap vagy év.