Jön Vuk

A szavazásra jogosult polgárok mintegy hatvan százaléka jelent meg az urnák előtt, ami a nemrégi sikertelen elnökválasztás harmincnyolc százalékos részvételi arányához képest a felfokozott érdeklődést tükrözi. Az ötszázalékos választási küszöb miatt csak a nagy pártok maradtak a porondon, szám szerint hat, ám az ellentétek nem kisebbek, mint korábban, amikor harmincnál több párt képviselői ültek a széksorokban. Ugyanakkor fontos elmarasztaló tény, hogy a leendő parlamentből kiszorultak a kisebbségek, holott Szerbiában a nemzetiségiek a lakosság egyharmadát alkotják. A megosztott magyar pártok közül a VMSZ közreműködésével rajtoló Együtt a Toleranciáért hajszállal maradt le (4,4 százalék), míg az Ágoston András által irányított VMDP a Reformistákhoz csapódva a fél százalékot sem érte el. De nem volt befutó a Demokratikus alternatíva, az Otpor (Ellenállás), és még néhány olyan párt, amely eddig részese volt a hatalmat irányító Szerbiai Demokratikus Ellenzéknek. Tíz százaléknyi szavazat ment így veszendőbe, ami bizony most nagyon hiányzik az úgynevezett demokratikus oldalon. A pártok vetélkedéséből a Szerb Radikális Párt került ki győztesen (bő 27 százalékkal), ám a Szerbiai Szocialista Párt 7,6 százalékával karöltve nem képes kormányalakításra. Ahhoz viszont szintén kevés a Kostunica által vezetett Szerbiai Demokrata Párt (17,6 százalék), a Borisz Tadics listavezető nevével fémjelzett Demokrata Párt (12,6) és Labuszék G17 Plusz szerveződésének (11,5) összesített teljesítménye. Ily módon lép színre a kacskaringós politikai utat bejáró Szerb Megújhodási Mozgalom, kiismerhetetlen, a hirtelen megoldásoktól sem visszariadó vezetőjével, Vuk Draskoviccsal. Aki a mérleg nyelvévé válva döntő pozícióba került, hiszen bármelyik oldalra áll, ott kormány alakulhat. Ez pedig egészen furcsa szituáció, főleg azok számára, akik úgy kalkuláltak, az SAZDP és a G17 Plusz párosa elegendő lesz a kabinet létrehozásához. Vasárnap éjjel kiderült, a néhai Zoran Djindjics DP-je nélkül nincs kormány, mi több, Vukkal is számolni kell.

A hatalom gyakorlásának kompromisszumra kényszerítő ereje persze közismert, mégis kissé tanácstalanul latolgatjuk, hogyan is áll majd össze a lehetséges koalíció. Kostunicáék például a Szerb–Montenegró államszövetség fennmaradásának hívei, Szerbiát azonban autonóm tartományok nélküli regionális felosztásban képzelik el. A Demokrata Párt szintén a közös állammal célozná meg Európát, ám belül a megemelt jogkörű tartományok meglétét indítványozzák. A technokrata előjelű G17 Plusz az önálló Szerbia mellett száll síkra, a Megújhodási Mozgalom viszont éppenséggel a monarchia visszaállítását követeli. Ebből szövetséget összehozni külön mutatványnak ígérkezik. Hasonlóképpen az új szerbiai alkotmány megszövegezése is.

A radikálisok amúgy páholyból figyelik a fejleményeket; céljukat elérték, nélkülük kétharmados törvény nem születhet, hasonlóképpen az alkotmány sem módosítható. Nem beszélve arról, hogy a rendszerint aggodalmaskodó, a dolgokat nem elsiető Kostunica ebben még partnerük is lehet. Egyszóval nehézkes, körülményes parlamenti élettel számolhat Szerbia, a reformfolyamatok lelassulásával, s Európa is megint kissé távolabb került.

A választás két tényt erősített meg. A 2000 októberében bekövetkezett fordulat és az elmúlt három év sokak számára nem hozta meg a várt gyors fellendülést. A másik: ez az időszak kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a háborúkhoz, majd a bombázásokhoz vezető téves milosevicsi ideológia végleges vereséget szenvedjen; őszintén szólva erre nem is történtek igazán komoly kísérletek. A Hágai Nemzetközi Bírósággal való (felemás) együttműködés így lassacskán a visszájára fordult; a romantikus-revansista szerb nemzeti önérzet – más irányjelző nem lévén – visszakanyarodott betáplált téves kútforrásához. (A 19 induló párt, illetve koalíció közül négy esetében Hágában fogva tartott, vagy hágai körözött volt ezúttal a listavezető.) Tehát: elégedetlenség és nemzeti romantika. Demagóg és populista szövegekkel ezt lovagolta meg ügyesen a Szerb Radikális Párt, sikerük pedig azt jelzi, hogy a visszarendeződésnek ugyan (egyelőre, szerencsére) nincsenek meg a feltételei, ám a múlt hagyatéka még nagyon is jelenidejű. Tévesnek bizonyult úgyszintén a korábban a Szerbiai Demokratikus Ellenzékbe tömörülő meghatározó pártok mostani hangsúlyozott és kockázatos különutas felállása a kampány időszakában, és kifejezetten csődöt mondott az egymással marakodó magyar pártok taktikája, hiszen a vajdasági magyarok szavazatai így értelmetlenül tűntek el a süllyesztőben.

A végleges adatok közzététele nyomán rövidesen összeül az új összetételű szerb parlament, ahol – s ez már jelzésszerű lesz – először is házelnököt kell választani, köztársasági elnök híján az adhat majd megbízatást a kormányalakításra. Addig pedig marad néhány nap az egyezkedésre.