Jóízű beszélgetések

Annak idején, két kicsi gyerek édesanyjaként nagyon nyugtalan lettem, amikor apuska meghozta az első paradicsompalántákat. A családi ház mögötti parcellán az előző lakó jóvoltából akadt némi eper, és kevéske cukorborsót is vetettünk mellé, de igazából nem állt szándékunkban kertészkedni. Próbálkoztunk a fűszer- és a gyógynövények ültetésével, de nem sok sikerrel jártunk. Mégis örömmel láttam, amikor a kisiskolás fiam és az ovis lányom hazaérkezéskor szaladt a kert végébe és csemegézett. Ilyenkor kitessékelték apró veteményesünkből a német juhászkutyát, aki napközben gondtalanul elfeküdt, és napozott az ágyások közt. Apuska palántáival nem sokat törődtünk, végül szépen megfeledkeztünk róluk. A következő látogatásakor ott találta őket a kert végében a derékig érő fű között, nem titkolva csalódottságát. Magyarázkodtam, hogy az intenzív dolgozás és a háztartás vezetése közben, a gyerkőcöket fuvarozva különféle délutáni foglalkozásokra, már nem maradt erőm a gondozásukra. Kissé fájó gondolatfutamok ezek most, amikor elnézem a kert végében katonásan sorakozó palántákat vagy a levendulaágyást. Alkonyati locsoláskor a béke és a nyugalom illatába merülve kezdem sejteni, mit jelentett számára a kertészkedés. A kerítésről szelíden figyel egy vadgalamb, talán hírt ad odafent édesapámnak arról, hogy megérett bennem mindaz, amit gyerekkorban belém oltott a nagyszülők kertjében. Emlékszem a ház udvarán álló hatalmas eperfára, a kerítést díszítő labdarózsára, az esővizet tároló zöld hordóra, amire tilos volt felkapaszkodnom, fel tudom idézni azt a pillanatot, amikor csatakosan kilépett a fülledt fóliasátorból, és mosolyogva letörölte arcáról a verítéket. Még érzem a kert végében érő szilva ízét és az első dió fanyarságát. Annak idején, amikor továbbadta volna ismereteit és tapasztalatait, zilált és folyton az időt kergető anyaként képtelen voltam odafigyelni. Sok múlik ezeken az apró napi csodákon és azon, képesek vagyunk-e megállni, meghallgatni másokat. Amióta érdeklődöm a palántázás iránt, kezdő kertészként sok kedves embert ismerhettem meg. A piacon barátságosan üdvözölnek azok, akiktől tavaly is vettem cukkini-, padlizsán- vagy paradicsompalántát. Segítenek elvinni a kocsiig a rakományt, még ajándék bazsalikomot és egynyári virágokat is kapok csak úgy, szeretetből. A nyugdíjas korban járó férfi elmondja, időnként a szomszédokkal is csereberélnek palántát. Termelnek zöldséget, gyümölcsöt fogyasztásra, jut feldolgozásra is, de ha még mindig marad a nyári melegek jóvoltából a bőséges termésből, azt elajándékozzák. Szívet melengető történetet kapok ajándékba egy csallóközi asszonytól is, aki elmondja, a rendkívül szerény körülmények között élő családot palántával segíti. Maguk gondozhatják a termést, nem kényszerülnek kéregetésre. Miután elfogytak a palántái, akkor is gondja van másokra. „Van egy akácfa a ház elejében, oda szoktam egy szakajtóba betenni némi krumplit, hagymát, később csillagtököt vagy almát. Nem szoktam kifigyelni, ki nyúl utána, ki viszi haza, de tudom, hogy jó helyre kerül. Ha a Teremtő adott földet, magot és egészséget is ahhoz, hogy kitermeljük, amire szükségünk van, akkor ezt meg is kell tudni hálálni, én így teszem”. Annak ellenére, hogy manapság egyesek megpróbálnak bennünket meggyőzni arról, hogy a háború ellen harcolni lehet úgy, hogy a viszályt kirobbantót támogatjuk, miközben békéért kiáltunk, illetve arról, hogy a Föld lapos, kezdő kertészként itt a piacon valahogy mégiscsak kereknek és megmenthetőnek látom ezt a világot.