Jogos a büszkeség

Rengeteg edzéssel, kitartással, erőfeszítéssel, türelemmel, fájdalommal, elkeseredéssel, csalódással, pénzzel, pénzzel és pénzzel, s persze örömmel, amikor megjönnek az eredmények. És lelki teherrel, mert aki már egyszer a csúcsra jutott, attól mindenki elvárja, hogy ott is maradjon.

Lehetőleg mindig. Iszonyú nagy kolonc ez, nem könnyű elviselni. Épp ezért nem szeretem, ha valaki lekicsinyli ezeknek az embereknek a teljesítményét. Mintha a sportolók azért dolgoztak volna keményen akár évtizedekig, hogy a döntő pillanatban direkt veszítsenek. Főleg az dühít, ha olyasvalakik okoskodnak az interneten – és most egészen konkrét személyekre gondolok –, akik végigbukdácsolták az egyetemet, s az államvizsgát is alig tudták letenni. Tudom, mert ott voltam.

Még fel sem álltak a vizsgaasztaltól, az interneten már közhírré tették a titulusukat, s büszkén fogadták az „én mindig tudtam, hogy okos vagy” típusú gratulációkat. Én persze senkinek sem akarom elvenni a büszkeségét, de ha nekik is nyilvánosan kellett volna teljesíteni, mint ahogyan az általuk lefitymált sportolóknak, akkor biztos, hogy elmaradtak volna az említett gratulációk.

Elgondolkodtató viszont, amit több sportszakértő ismerősömtől hallottam, hogy esetenként mintha hiányzott volna úgy a szlovák, mint a magyar sportolókból az önbizalom.

A szlovák sportolókat illetően ezt arra vezették vissza, hogy az állam nem támogatja őket kellőképpen, a magyar sportolókat illetően pedig arra, hogy az Európai Unió egyfolytában támadja az országukat. El kell ismerni, hogy mindkét dolog igaz. S bár az önbizalomhiány kérdését ez esetben nem tudom megítélni, azt tapasztaltam, hogy a „hátország” nagyon fontos összetevője az önbizalomnak.

Duna utcai iskolás koromban különböző városi és országos versenyre jártunk. Általában a nyerők között voltunk. Pedig akkor még nem is tudott közülünk mindenki jól szlovákul. Egyszer egy rokon néni meg is kérdezte, hogy nem izgulunk-e, amikor megyünk a sok szlovák iskolás közé. Nem, mert mindent megtettünk azért, hogy jók legyünk, válaszoltam, és azok is leszünk. Mert mindig azok vagyunk.

Így gerjesztettük a saját magunk önbizalmát és a Duna utca tekintélyét, ami aztán visszahatott ránk (és nemcsak nekünk, hanem az utánunk jövőknek, még az én gyerekeimnek is önbizalmat adott). Ha véletlenül megszólalt valami tapasztalatlan szlovák iskolás, hogy mit keresnek itt ezek a magyarok, a többi szlovák fiatal hurrogta le, hogy várj csak, majd meglátod, mit tudnak.

Igen, az én önbizalmam részben az én magyar iskolámból származik. Megtanított, hogy nem vagyunk kevesebbek senki másnál.

S nyugodtan legyünk büszkék, ha úgy sikerül, hogy valamiben többek vagyunk.

De csakis akkor.