Jelentéktelen apróságok

Vannak a mindennapi életnek, az úgynevezett szürke hétköznapoknak olyan pillanatai, amelyek szinte apróságnak, szóra sem érdemesnek tűnnek. Nem változik meg tőlük a világ, a sorsunkba sem hoznak hatalmas fordulatot. Mégis valahogy megmaradnak az emlékezetünkben, és ha visszaidézzük őket, jóleső érzés tölt el bennünket. Egy kedves gesztus, egy mosoly, néhány szó... Amelyekből nem lesznek vezető hírek, sem címlapsztori. Megpróbálok az árral szemben úszni, és legalább egy jegyzetbe becsempészni egy ilyen apróságot. Mert úgy érzem, a kassai piacon áruló anyóka, akivel kapcsolatos, ennyit megérdemel. Nem járok túl gyakran a piacra, de ha kimegyek, akkor rendesen feltöltöm az otthoni készleteket. Ezért mindig egy kisebb hátizsákot viszek magammal. Praktikus, mert a zöldség, a gyümölcs nagyobb mennyiségben alaposan le tudja húzni az ember (lányának a) kezét. A piacon egyik árustól a másikig vándorolva felmérem, ki mit kínál, aztán kezdődik a „szakaszos begyűjtés”. Amikor a nénihez értem, már eléggé fel voltam pakolva. Nála már csak valami apróságot vettem. Talán fél kiló szilvát meg egy köteg petrezselymet. A teli hátizsákot le kellett vennem a vállamról, merthogy a pénztárcám is abban lapult. Letettem a földre, hogy előkotorjam, és persze belerakjam a nála vásároltakat is. S akkor ez az idős néni, aki járhat már vagy hetven körül, s aki még nálam is alacsonyabb vagy egy fejjel, pedig korántsem vagyok langaléta, odaállt mellém, és azt mondta, várjak, felsegíti a hátizsákomat, mert biztosan nehéz. Megköszöntem, hát persze. És meg is hatódtam valahogy. Hogy ennek az apró, s az évek súlya alatt még inkább összetöpörödött, szinte mesebelinek tűnő anyókának az volt a világ legtermészetesebb dolga, hogy segít nekem. Pedig lehet, hogy neki az a teli zsák nehezebb volt, mint nekem. Vannak a szürke hétköznapoknak olyan pillanatai, amelyek jelentéktelennek tűnnek...