Ja bitte, probléma van a sógoroknál is

 Azt az estét, amelyen hatalmas előnnyel nyert az osztrák elnökválasztás első fordulójában a szélsőjobboldali párt jelöltje. Skandallum! Ez hogy jött össze? Ennyire erős a szélsőjobb?  Hol ment ez el ennyire? Was ist das? Mintha a közelmúlt szlovákiai sajtójából olvasnánk.  Ausztriában soha nem volt szégyen a szélsőjobbot szeretni. A második világháború óta eltelt hetven évben nem igazán történt jelentős nemzeti önvizsgálat, amire valószínűleg szükség lett volna.  Ausztria csendesen, békésen építette a második köztársaságot stabil szociáldemokrata (SPÖ) és néppárti (ÖVP) vezetés váltakozásával. Az, hogy a szélsőjobbos Szabadságpártnak (FPÖ) még azokban az időkben is jelentős támogatottsága volt, amikor Európa más országaiban ez még nem volt divat, senkit nem zavart. A kutya ugat, a karaván halad. Mindenki úgy gondolta, soha nem erősödhet meg annyira, hogy veszélybe sodorja a két standard nagypolitikai formációt. Az utóbbi pár év erre durván rácáfolt. A párt új vezetése „emberarcúbbá” tette az FPÖ-t, már senki nem tagadja a holokausztot, aki közösségi médiában zsidózik, azt kizárják, nyilvánosan nem ujjongnak a fasiszta eszmékért. Egyszóval: látszólag jól fésült, szimpatikus társaság lett. Ám ez senkit ne tévesszen meg, mert egy alaposan átgondolt kommunikációs stratégiáról van szó. A fő csapásvonal nem lehet túl radikális, azzal nem lehet széles tömegeket megszólítani.  Burkoltan és regionálisan azonban továbbra is mindent szabad. A lényeg, hogy marad ez az összekacsintás. Így lehet, hogy Burgenlandban a magyar és a szlovák munkavállalókról már mint a tatárjárásról beszélnek. Ugyanaz a termék, kapósabb csomagolásban. Ez a modell nem osztrák felfedezés, elég sokan élnek vele ma Európában. Az FPÖ a barátságos arc mellé két nagyon hálás témát is talált: korrupcióellenesség és a menekültpolitika. Ismerős? Ennek a felállásnak köszönhetően ma minden harmadik osztrák a Szabadságpártot támogatja. Rémisztő, ha belegondolunk, hogy a hat évvel ezelőtti elnökválasztáson ennek a pártnak a jelöltje nem volt hajlandó egyértelműen elítélni a holokausztot, nehogy törzsválasztók forduljanak el a pártjától, és olyan cifrákat nyilatkozott, hogy az emberben megállt az ütő. Az egyértelműen szélsőséges vonal akkor 15%-os eredményhez volt elég. Az új stratégia idén már első körben 35%-ot hozott.  Az osztrák példa nem csak az aktualitása végett érdekes. Nem kell ahhoz társadalomtudományi értekezés, hogy lássuk, egy szimpatikus arc, a közös ellenség, egy közérthető téma és a gyűlölet milyen eredményt hozhat. Szlovákiában Kotleba néppártja 8%-kal végzett. A szimpatikus arcot leszámítva nagyon hasonló, egyszerű stratégiával.  Nincs kétségem afelől, hogy a 35%-os eredmény ellenére nem minden harmadik osztrák náci, és azt sem gondolom, hogy minden hazai Kotleba-szavazó fasiszta. A realitás azonban az, hogy nálunk a 150 parlamenti képviselőből 14 többségében bikanyakú kopasz, akik arcáról süt az értelem. Mondhatnánk azt is, nincs gond, rossz arcú kidobólegényekre nem szavaznak kisgyermekes anyukák és kontyos tanárnők. Igen ám, de mi van akkor, ha pár év múlva kicsit emberibb kinézetű képviselőjelölteket tolnak előtérbe. Azért ez a gondolat nem annyira bonyolult, hogy ne tudjon megszületni egy bikanyak fölött.  Jó lenne, ha ez alkalommal politikusaink tanulnának a múltból, a jelenből, a szomszédtól. Most még megtehetik ezt más kárán. Mert ha más következtetést nem vonnak le a sógorok esetéből, annyit mindenképpen le kell vonniuk, hogy a struccpolitika nem működik. Ellenkező esetben nemsokára megnyúlt képű osztrákok jönnek majd Pozsonyba a mi megroggyant fizimiskánkon röhögni.