Itthon egyet előre, külföldön kettőt hátra

Gyermekként mindig is szimpatikus volt a gondolat, hogy majd egyszer Magyarországon helyezkedem el. Magyar ajkúként önkénytelenül hajlik az ember egy kicsit a határ túlsó részére mindaddig, amíg meg nem tapasztaljuk a cudar valóságot... Ami azt illeti, már az elején megvoltak az előjelek. Az egész ott kezdődött, hogy egy magyarországi munkahelyre történő jelentkezést követően az intézmény kért egy magyar nyelvű fordítást a szlovák–magyar nyelvű diplomáról. Igen, a kétnyelvű okiraton már eleve szerepelt a szöveg a kért nyelven, de ez nem volt elég, ők tudni szerették volna, hogy szlovákul mit írtak a másik felére. Lássunk csodát, ugyanazt, ami az eleve magyar részben is szerepelt. De mindegy, ők kérik, ez van. Az ember örül a munkalehetőségnek, ilyen apróságokon ne akadjunk fenn. Mit mást tehetünk, megfizetjük a fordító munkáját és leadjuk az okiratot. Következő lépések a diplománk honosítása, a tajszám beszerzése, az adókártya kikérése, a betegbiztosítóban lefutott körök, az üzemorvosnál tett látogatások, valamint a magyarországi bankszámla nyitása – mert külföldre nem utalnak. Ennyi – hinné a jóhiszemű szlovákiai magyar polgár.

Duplikálás – ezt a szót bizony keblére kell ölelnie annak, aki Magyarországon vállal munkát, ugyanis a munkába való lépést követően megkezdődik a duplázás időszaka. És sajnos ez nem az a fajta kellemes „dolog”, amit anno a menzán alkalmaztunk. Minden papír kétszeresen az igazi, még egy olyan alap dokumentum is, mint a jól megszokott zöld színben virító kiírós papír. Bizony azt is a dolgozónak kellett megoldania, ugyanis a munkaadó (bár számtalan szlovákiai dolgozót alkalmaz) nem biztosította be magának a fordítót. Szerencsére nem kellett minden egyes betegségnél kifizetni X összeget a hivatásos fordítónak, elég volt egy általunk generált, „konyhanyelven” íródott fordítás is, hozzácsapva természetesen egy becsületbeli nyilatkozattal, hogy igazat szólunk és nem történt félrefordítás. Tegyük hozzá, hogy a papíron ugye a dátum a lényeg, amit bizony elég nehéz félrefordítani.

A lényeg, hogy kellett a papír, és a fordítása. Na már most, ha a papíralapú rendszert eltörlik, akkor mit adjunk le? Minden bizonnyal megvannak azok a magyarországi (vagy egyáltalán külföldi) munkahelyek, ahol haladnak a korral és képesek utánanézni az elektronikus kiírásnak is. Na de mi a helyzet azokkal, akik mereven ragaszkodnak a megszokott dolgaikhoz és a „sajnálom, mi ezt a rendszerükben nem látjuk át” kifogással szabadulnak meg tőlünk, majd várják el, hogy mi oldjuk meg a helyzetet helyettük? Mert bizony az a magyar munkáltató, akinek az ügyintézője nem hajlandó felhívni minket a szlovák mobilszámunkon arra hivatkozva, hogy ő nem tud külföldre hívni, az bizony nem fog bajlódni azzal sem, hogy az elektronikus rendszerben megtalálja a mi kiírásunkat (főleg, ha az nem magyarul van, vagy angolul...).

Teljesen szimpatikus maga a kezdeményezés, hogy a beteg számára tehermentesítsék a lábadozás időszakát és megkíméljék a felesleges szaladgálástól az elektronikus kiírás bevezetésével. Viszont lehet, hogy a külföldön dolgozók számára ezzel egy felesleges lépést adnak hozzá a már eleve hosszú ügyintézések sorához. Ez persze a külföldi munkáltató „sara” is, alkalmazkodhatna kicsit a munkavállalója rendszeréhez, ám sajnos az eddigi tapasztalások nem azt mutatják, hogy ők könnyíteni szeretnének a helyzetünkön. Mindenesetre remélem, eljön az az időszak is, amikor a nemzetek közötti kommunikáció (főleg az egymással szomszédosaké) gördülékenyebbé válik – akár csak egy kicsivel.