Hova tűnt az angol hidegvér?

Ezen túlmenően a kabinet meg akarja nyirbálni a szociális és lakhatási támogatást, kimondatlanul is azt sugallva, mintha a közép- és kelet-európai migránsok java ügyeskedés és merő dőzsölés céljából érkezne Angliába. Cameron vihart kavaró üzenetét azzal tetézte, hogy monumentális hibának nevezte a Munkáspárt vezette előző kormány 2004-es döntését, mellyel kitárta a kapukat az új uniós tagállamok polgárai előtt, akik tömegesen éltek is a lehetőséggel.A személyek szabad mozgásához való alapvető uniós jogot megkérdőjelező írás kiverte a biztosítékot. Brüsszelben az uniós biztosok sorra utasították el Cameron felvetéseit, Andor Lászlóval, az Európai Bizottság foglalkoztatásért, szociális ügyekért felelős biztosával személyeskedésig menő vita robbant ki, a visegrádi négyek, továbbá Victor Ponta román miniszterelnök szintén reagált. Az europesszimista brit lapok a konzervatív kormányfő oldalán szálltak be a csatába, jelezve, milyen érzékeny kérdéskörről van szó. Az tény, hogy a 2004-es uniós bővítés után az azonnali kapunyitást választó Tony Blair miniszterelnök egy akkori tanulmány szerint abból indult ki, hogy évi 5–13 ezer munkavállaló érkezik tágabb régiónkból a szigetországba, azonban hivatalos becslések szerint a bővítés óta összesen 1–1,5 millió kelet-európai uniós polgár települt le tartósan Nagy-Britanniában. Viszont az végképp nem igaz, hogy a térségünkből érkezőket a nagyvonalú brit szociális rendszer csalogatta oda, hanem igenis a munka, legyen az akármilyen alantas, kisegítő jellegű, a jelentkező képzettségén aluli tevékenység. Egy korábbi brit tanulmány szerint csak a lengyel bevándorlás már a bővítés utáni két évben Liverpool városával megegyező vásárlóerővel bővítette a keresletet, a fogalommá vált „lengyel vízvezeték-szerelő” lenyomta a brit kisipari szolgáltatói piac korábban brutális árait, a kelet-közép-európaiak képesek voltak szemrebbenés nélkül túlórázni, hétvégéket végigdolgozni, egyszeriben lett elég busz- és taxisofőr, elegendő ápolónő, pincér és polcfeltöltő. Arról nem is szólva, hogy döntően a fiatalokat vonzotta az ország, akik ritkábban betegek, kevésbé szorulnak szociális segélyre, hajlandóak az ottani arányokat nézve alacsonyabb bérért többet dolgozni. David Cameron néhány felvetésén ugyan el lehet gondolkodni (például aggódik amiatt, hogy a kelet-európai országok a legjobb embereiket veszítik el a kivándorlási hullám során), azonban az még inkább elgondolkodtató, hogy amíg jól ment a brit gazdaság szekere, a térségünkből érkezőkkel szemben nem volt nyílt és látványos ellenérzés, pedig a brit bulvársajtó folyamatosan és nagy rutinnal szította az unióellenes hangulatot. Ám amióta Nagy-Britannia gazdasága lefékeződött, majd két éven át recesszióban volt, megkezdődött a bűnbakkeresés, és csupán olaj a tűzre, hogy jövőre kinyílhat az ajtó a bolgár és a román munkavállalók előtt. Szintén elgondolkodtató, hogy a demokrácia őshazájában is képesek csúcspolitikusok zsigeri indulatok szítására, populista húrok pengetésére, tényekkel alá nem támasztott állítások közlésére csupán azért, mert az országuk éppen rosszabbul teljesít. Márpedig ez a valóban monumentális hiba.