TASR/AP-felvétel
Hol dobban majd a szív?
A világpolitikával kapcsolatban az a jogos érzésünk, hogy mostanában nagyobb sebességgel zajlanak az események.
A globalizáció minden szinten összeért a fejünk felett. Gazdasági értelemben, a klímaváltozásban, adózásban vagy épp a fegyverkezés és ellenségeskedés terén.
Pár év alatt tele lett a világ az olyan típusú vezetőkkel, akik a politikát előbb űzik a kommunikációban, és csak utána a valóságban. Éppen ezek miatt elkerülhetetlen a választók sorozatos csalódása. Egyre rövidebb távra tervező és rövidebb távot belátni képes politikusok szembesülnek egyre hosszabb távú kihívásokkal.
Akár az adóparadicsomok felszámolása, a széndioxid-kibocsátás csökkentése vagy a migráció kontrollálása a kérdés, mindegyiket csakis szoros együttműködéssel lehet megvalósítani. Beszélni persze mindegyikről lehet, hangosan, másokra mutogatva, csakhogy ez a következő választás megnyerésén túl mást nem nagyon tesz hozzá a problémáink megoldásához.
Ezek a választói csalódások pedig oda vezetnek, hogy a politikai elitet a kívülállók beszavazásával igyekeznek hol büntetni, hol frissíteni a polgárok.
Ilyen a szlovák elnök asszony vagy a pozsonyi polgármester, akik friss szereplők a politikában. De bizonyos értelemben ilyen a trumpi vállalkozói alkat – Babiš-félét is mondhattam volna –, egyfajta protest figura, aki szintén nem politizált korábban.
A szavazók másik fele pedig kapaszkodókat keres. Olyan pontokat igyekeznek azonosítani egyes politikusok mondókáiban, amelyekkel egyet tudnak érteni. Ha pedig találtak egy ilyet, mindegy, hogy mi mást mond, tesz vagy tett a szívnek kedves emberük, ez a típusú szavazó tűzön-vízen át tud ragaszkodni hozzá és rajongani érte. Mint például Trump evangelista, vallásos szavazói, akik hálásak az amerikai legfelsőbb bíróságon végbement konzervatív fordulatért, és cserébe mindent elnéznek neki.
De sorolhatnánk a közép-európai példákat is. Az egyre több kooperációt igénylő dolgaink mégsem söpörhetőek a szőnyeg alá. Sőt, elég látványosak: a tizenegynéhány fokkal induló karácsony, az elképesztő ausztráliai bozóttűz, amelyről az elmúlt időszakban minden nap láthattunk elrettentő felvételt; vagy éppen a fokozódó fegyverkezés – Magyarország lett a tavalyi évben a legnagyobb német fegyvervásárló – vagy a kínaiak vad terjeszkedése az európai ipari szférákban. Mindezek külön-külön is nagyon komoly politikai akaratot, európai összefogást igényelnének, de ha egyszerre jelentkeznek, alighanem sok politikusnál az a reflex jelentkezik, hogy túl nagy a kihívás, keresnek kisebbet.
Emiatt a lényegről kevesebb szó esik, a habosított áldrámákról pedig több. Ez pedig, ha több éven át tart, megzavarja a választói iránytűket is.
A húszas éveikben járó fiatalok előtt óriási lehetőség áll, számukra sok dolog természetes, ami az elődeiknek nem volt az. Amellett, hogy digitális benszülöttek, a klímaváltozás elkísérte már az egész „tudatos” életüket, az Európai Unióba szintén beleszülettek, ahogy az Erasmus-programmal abba is, hogy az európai sokféleség létezésük alapeleme legyen.
Ez a generáció most kopogtat a nagypolitika ajtaján. A fiatal finn miniszterelnök asszonytól a fegyverhasználat korlátozásáért indított amerikai iskolás mozgalomig, a klímaharcosoktól a kiberaktivistákig sok kör van, ahol már azonosítható az új hullám.
Az új évben érdemes lesz figyelni, hogyan alakul e mozgalmak sorsa. Tektonikus elmozdulást készítenek-e elő, akár a kritikus tömeg felé haladva, vagy pedig lassan felemészti őket a hatalom vonzása és akarása.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.