Hogyan változtak meg a horvátok előítéletei?

Nincs és el sem képzelhető olyan szlovák, szerb, horvát, román politikus, akinek ne jutna eszébe a történelem, ne számolna az előítéletek erejével, ha olyan kérdésekben kerül döntéshozó helyzetbe, amely valamilyen formában összefüggésben lehet a magyarsággal. Nagy valószínűséggel ennek az az alapvető oka, hogy annak idején – legalábbis 1848-tól egészen 1918-ig – a magyar politikusok többsége nem számolt a nemzetiségek reális igényeivel. És a hajdani urak vétkeiért mindmáig fizethetjük a számlát. Ám milyen tételek szerepelnek ezen a számlán? Nagyon sok esetben senki nem ismeri ezt a számlát: a térség történetében fehér foltnak számít az ezen a tájon élő népek egymásról alkotott képének megrajzolása. Nem csak tudományos kérdés, amikor tudni akarjuk, hogy mit gondoltak a magyarokról a románok és külön az erdélyi románság, vagy milyen kép élt és él a szlovákságban a magyarokról. Mindennek máig erős befolyása, sőt megjósolható, a jövőbe átnyúló hatása van, ugyanakkor pedig ragaszkodnunk kellene a tudományos objektivitáshoz. Különben csak azt kaphatnánk eredményként, amit minden jóérzésű ember kerülni szeretne, hogy előítéletek alapján elemezzünk előítéleteket.

Azért elevenítem fel ezt a problémát, mert egy magyarországi horvát történész, a pécsi és a zágrábi egyetemen egyaránt oktató Sokcsevits Dénes Magyar múlt horvát szemmel címmel felettébb izgalmas és tanulságos könyvet tett közzé Budapesten. Nyolcszáz év közös történelemről van szó. Hagyjuk a bonyolult államjogi formulákat, hiszen a horvátok nem úgy voltak a közös állam részesei, mint az erdélyi románok, a vajdasági szerbek vagy a szlovákok. Bizonyos önállósággal rendelkeztek, talán mai fogalmakkal operálva azt is állíthatnánk, hogy autonómiájuk volt, korlátozott és sérülékeny, hol Bécstől, hol (sűrűbben) Budapest által veszélyeztetve. Ám az a küzdelem, amelyet vélt vagy valós érdekeik védelmében folytattak – folyamatosan meg is osztotta a nemzetet, és ugyancsak ellentmondásossá tette a magyarokról alkotott képet. Voltak „illírek”, voltak, akik Bécstől várták a megváltást és voltak úgynevezett „magyarónok”. Nálunk például általánosan elfogadott vélekedés, hogy Josip Jelačić horvát bán és osztrák tábornok (valamint rossz német poéta) a horvátság egészének támogatásával vonult a magyar szabadságharc ellen. Valójában már 1848 őszén a Slavenski Jug című lap felteszi a kérdést: „Hová is ment a mi hadseregünk? Vajon értünk cselekedett?” A kételyre azt a választ adja: „azért keltünk fel, hogy ne nyomjanak el a magyarok, nem engedhetjük meg hát, hogy most a németek nyomjanak el.” A horvát publicista Jelačićot azért bírálta, mert kiszolgálta a bécsi érdekeket és közben ugyanazokat a félelmeket éli meg, amelyet az udvart támogató kortárs szlovák politikusok is átéltek. Persze a szélsőséges hangokat se feledjük...

A zágrábi Katolički list a szabadságharcot a protestánsok aljas támadásaként mutatja be, nem feledve el felemlíteni, hogy a magyaroknál ez régi hagyomány, mint ezt Bocskai vagy Bethlen Gábor „lázadása” bizonyítja. Látható tehát, hogy az a bizonyos „magyar kártya” nem új és nem is szlovák szabadalom...

Ritka adottság, jellem, tehetség és szerencse szükségeltetett, hogy bizonyos személyek harmonikusan fel tudják dolgozni a közös horvát–magyar élményt. Ilyen volt – kivételként – a Zrínyi-Zrinski-család és a XX. században meghatározó személyiségként az íróként és politikusként is korszakos jelentőségű Miroslav Krleža, aki – mint ismert – Krlezsa Frigyes néven végezte a pécsi katonai középiskolát. Azért lett kommunista, mert elvetette a klerikofasiszták, mindenek előtt a „poglavnik” Ante Pavelić sovén indulatait és szakított barátjával, Iosip Broz Titoval, mert horvátként tagadta az önálló horvát nyelv létét, rövidlátó politikai haszonelvűségből erőltette a „szerbhorvát nyelv” fikcióját. Krleža munkássága nyomán döntően változott meg a horvátoknál, elsősorban az irodalomban, persze, a magyarokról alkotott kép. Sajnos azonban nem állítható, hogy egyik kérdése, amely a Zászlók című regényében olvasható, időszerűtlen lenne. „Hol élnek ma még a Duna mentén olyan bátor, eleven emberek, akik valamenynyi dunai népnél szét tudnák zúzni a nacionalista hazugságok egész nyomorúságát?” – hangzik a kérdés, de hozzá kell tennem ehhez: Krleža ilyen személyiség volt. Éppen a Zászlók hatalmas történeti tablója erre az egyik bizonyság, hiszen a századforduló Budapestjéről magyarul sem írtak szebb, hitelesebb regényt. És fontos tudnunk, hogy viharos múlt után – egy közvélemény-kutatás szerint ma a horvátok – az osztrákok mellett – a magyarokat tartják legjobb barátaiknak és csupán 0,3% azoknak az aránya, akik a magyarokra ellenségként tekintenek.

Sokcsevits Dénes könyve olyan ritka teljesítmény, amikor a tudomány akár közvetve befolyásolhatja a közvéleményt, elsöpörhet előítéleteket. Őszintesége és hitelessége okán. És megismétlem: milyen fontos lenne, hogy minden szomszédos nép vonatkozásában készüljön ilyen felmérés.