Hogyan lett „alternatíva” Kotleba?

2017-ben Viera Žúborová és Ingrid Borárosová, a Slovak Journal of Political Sciencesben megjelent, a 2016-os szlovákiai választással és az ĽSNS parlamentbe jutásával kapcsolatos elemzését olvasva könnyen juthatunk arra a következtetésre, hogy Szlovákiában is „csak” a sztenderd magyarázatokkal lehet élni. E szerint van egy társadalom, amelynek egy meghatározott része folyamatosan kiábrándult a politikai osztályból, és elveszítette minden illúzióját, hogy lehet másmilyen az ország. Mindehhez hozzájárult korábban a magyar-, majd a migrációs- és a romakérdés, amelyeket Kotlebáék úgy kereteztek, hogy minden szlovák bajának okozói és felelősei ezek a csoportok. Ebből jött, hogy immáron „rendre” van szükség.

Emellett a párttal kapcsolatban a média sem találta sokáig a megfelelő stratégiát. 

Nehéz kérdés annak eldöntése, hogy beengedjük-e a hagyományos médiatérbe ezeket a szélsőséges pártokat, hírt adjunk-e álláspontjaikról, és ha igen, milyen szerkesztési „dramaturgiával”? Vagy karanténba helyezzük őket, és így minimalizáljuk a kockázatokat. Mindkettő mellett szóltak érvek, de azért a múlt idő, mert a nyilvánosság demokratizálásával e viták jó része zárójelbe kerül.

A közösségi média és az online politika- és tartalomfogyasztás erősödésével ugyanis a szélsőséges hangok mindenképpen eljutnak potenciális közegükhöz. 

Kizárhatjuk őket offline, visszajönnek online. 

A szerzők rá is mutatnak, hogy a hagyományos szlovákiai nyilvánosság is próbálta blokkolni az ĽSNS-t, ám e stratégia „hatékonyságát” mutatja, hogy a Focus legfrissebb felmérése 13,6 százalékra méri Kotlebáékat.

Ezért persze nem a média felelős, a szélsőségeseket valahol egy adott társadalom és az azt kormányzók viszonya „termeli ki” – és nem keddről szerdára. Ezt Magyarországon a Jobbik 2009-es betörésével megtapasztalhattuk. Volt egy legitimációhiányos politikai osztály, a Jobbik talált magának egy kemény, társadalmi feszültségekkel terhelt témát (romakérdés), és online és offline szubkultúrát is működtetett. „20 évet a 20 évért” hirdette egy képviselőjük 2010-ben a magyar Országgyűlésben, amellyel nem éppen a rendszerváltás sikerességére és befejezettségére utalt.

Éppen ebből – és számos nyugat-európai példából – okulva kérdéses, amit Grigorij Mesežnikov politológus az Új Szónak nyilatkozott. E szerint az ĽSNS esetében egy klasszikus antidemokratikus és rendszerellenes pártról beszélünk, és így a politikai formációt fel kellene oszlatni. Nyilván magam sem arról beszélek, hogy normatív értelemben ezek a pártok ne lennének a liberális demokrácia ellenfelei – legalábbis nem annak jegyében gondolják el a politikai rendszert –, de amíg annak formai előírásait betartják, addig a fenti gondolat csak egy kéznél lévő „könnyű” megoldás. 

Ami nem mindig jó, lévén a maffiával nem csencselő politikai osztályt mégiscsak nehezebb „megalkotni”, mint rendelkezésre (nem) álló jogi eszközökkel betiltani egy pártot.

A Progresszív Szlovákiát is hasonló válságtendenciák hívták életre – ahogyan Magyarországon is az azóta megszűnt liberális Együttet, vagy éppen a mai Momentumot –, és számos okkal magyarázható, hogy mégis miért Kotleba tart majdnem 14 százaléknál, és miért nem a liberálisok. És a „jó kormányzás” sem „a” megoldás, mert az ilyen típusú pártok szavazóiban akár évtizedes feszültségek is felhalmozódhatnak. A tegnap szélsőségeit rövidtávon ma már nem lehet kezelni, csak a holnaputániakat.

Ennyiben meg kell barátkozni azzal, hogy Kotlebáék bent lesznek a parlamentben, annyival amennyivel, támogatottságuk már kevéssé fog változni a választásig. Így mennek be a február 29-i estébe, de hogy miként jönnek ki, az azon is múlik, kik ülnek majd mellettük a szlovák törvényhozásban. És éppen ezért február végéig csak erősödhet annak tétje, hogy lesz-e magyar képviselet vagy sem.
 

A szerző az IDEA Intézet kutatási igazgatója