Hogy gondozd a magyarodat?

Különösen, mert az anyaországot nyolc éve megjelenítő Fidesz-kormány látványosan az egyik, az etnopolitikai alapon működő formációt, az MKP-t favorizálja. (Még ha érezhető is valamilyen enyhülés: Orbán MÁÉRT-es beszédében a „híd formájú tüske a köröm alatt” azért elég messze van már attól, amikor Bugár Béla nem is volt magyar. És hát az erdélyi RMDSZ is volt már rossz fiú a Fidesz-horizonton, szóval lehetnek itt még meglepetések.)

Először is a leglátványosabb adat a kutatásból: amikor a 800 megkérdezett magyarnak a saját elsődleges identitását kellett kiválasztania egy listáról, 61 százalékuk a szlovákiai vagy felvidéki magyart választotta, és csak 31 százalékuk a jelző nélküli magyart.

Vagyis a szlovákiai magyarok regionális közösséggé váltak 100 év alatt, saját integráló azonosságtudattal. Nem pusztán hatumák (több évtizedes magyar államigazgatási nyelvezetben: határon túli magyarok), mely megnevezésben az anyaországhoz való viszony dominál, hanem kisebbségi magyar közösségek, amelyeknek nemcsak Magyarországhoz, hanem a saját országukhoz való viszony is fontos. És nem csak azért, mert annak nemzetiesítő törekvéseivel szemben/mellett kell megőrizniük és továbbadniuk a magyar identitásukat. Már nem csak a kisebbségi hátrányok teszik közösséggé a csoportot (még ha ezek természesen mélyen ott is vannak a kollektív és egyéni/családi tudatban).

Szétfejlődött magyar társadalmak élnek tehát a Kárpát-medencében. Ehhez képest a magyar kormány egy budapesti, anyaországi központból látja a kisebbségi magyar közösségeket, és így is viszonyul hozzájuk. (Nem volt ez mindig ennyire egyértelmű a Fideszben: korábbi vezető kisebbségpolitikusának, aki atlantizmusa miatt most parkolópályán van, Németh Zsoltnak a magyarságképe nem egyközpontú volt. De hát a Fidesz láthatóan akkor nyugodt, ha centralizál: lásd média, oktatás stb.)

Visszatérve a felméréshez: a válaszadók 63%-a felelősségként gondol magyarsága megőrzésére és továbbadására, viszont azzal, hogy a magyarságnak szervezett közösségként kell élnie, teljes mértékben a válaszadók csak 35,7%-a ért egyet. Azzal pedig, hogy magyarnak lenni nem hátrány Szlovákiában, 73% azonosul. E két utóbbi adatnak szerintem el kell gondolkodtatnia azt, aki magyar politikusnak áll Szlovákiában.

Visszatérve a nyelvre: a válaszadók 82%-a szerint az anyanyelv és a kultúra határozza meg a nemzeti hovatartozást. Ha a nyelv az identitás legfőbb hordozója (nincs ez mindenütt így, gondoljunk csak a zsidókra, skótokra, romákra/cigányokra), akkor bizony itt kétnyelvű magyarok nyelve hordozza azt a bizonyos magyar identitást. Egy olyan nyelv tehát, melyet a kontaktushatások, a többséggel való folyamatos érintkezés (is) jellemez.

Ahogy egy szlovákiai magyar nyelvész írta: „a kontaktusváltozat egy nyelvnek kontaktushelyzetben létrejövő olyan változata, melyben kétnyelvű normák érvényesülnek”. És: „a két nyelv együttélése és állandó kölcsönhatása a kétnyelvű egyénben különálló, de teljes rendszert alkot.” 
„Ismert, hogy a nyelvmegtartásnak kedvez, ha a visszaszoruló nyelvnek a presztízse magas, ill. fordítva: a nyelvek cseréjét az alacsony presztízs nagyban előmozdíthatja... Nyelvcserehelyzetben viszont a kontaktusjelenségek használatának kritikus megítélése elősegítheti az anyanyelvtől való elszakadást, illetve a többségi nyelv használatának megerősödését.”

Eszerint tehát a nem magyarként stigmatizálás az én nyelvváltozatomat (magyarságomat) alacsonyabb presztízsűvé teszi, emiatt azt szégyellem, így kitettebb vagyok a szlovák nyelvi hatásnak.

Vagyis a nyelvi esszencializmus (a kontaktusjelenségeket stigmatizáló nyelvművelő szemlélet) paradox módon, miközben megőrzésről beszél, csökkenti a magyarok (magyarul beszélők) számát.
Az esszencializmus, mely ostromlott várként őrzi a magyart, zsákutcába is vezetheti azt.

De ezt már én tettem hozzá, nem a nyelvész, aki a nyékvárkonyi magyarok nyelvükhöz való viszonyáról írt egy 2007-es Fórumban, és aki nem volt más, mint Menyhárt József, az MKP elnöke.
A szerző Pozsonyban (is) élő magyar újságíró