Havanna: öt tojás havonta

A mítosz és valóság talán sehol sem vált el olyan élesen, mint a Castro-rezsim esetében. A mítosz valahogy úgy hangzik, hogy a fiatal, meggyőződéses kommunista és hazafi Fidel Castro (Luboš Blaha szavai) a szegény népből toborzott forradalmár gerilla hadseregével megdöntötte az amerikaiak bábja, Fulgencio Batista diktátor rendszerét, majd hatalomra kerülve szociális reformjaival (ingyenes oktatás, egészségügy) népszerű lett és elismert országgá tette Kubát (megint csak Blaha). A „szabadság szigetét” megvédve dacolt az amerikaiakkal, de külföldön senkit sem veszélyeztetett (Robert Fico). „Noha ellentmondásos személyiség volt, mind hívei, mind becsmérlői elismerték a kubai nép iránti odaadását és szeretetét, a nép pedig hosszú időn át ragaszkodott a Comandantéhoz” (Justin Trudeau, kanadai miniszterelnök).

A valóságban nem Fidel és csapata döntötte meg Batista diktatúráját, hanem a demokratikus ellenzék és az Egyesült Államok, amely megvonta tőle a támogatást. Fidelék „csak” később, puccsal ragadták magukhoz a hatalmat, megakadályozva a demokratikus átmenetet. Korábbi gerillaharcuk csupán katasztrofális kudarcok sorozata volt. Fidel eleinte nem volt kommunista. Ellentétben öccsével, Raúllal (a jelenlegi kubai elnök) és a legendás, hasznos idióták trikójáról ránk mosolygó Che Guevarával. Raúl (aki valószínűleg már 1953-tól Moszkva ügynöke volt, szoros KGB-kötődéssel) és Che (aki argentin volt, nem kubai) azonban tettek róla, hogy Fidelt Moszkva irányába tereljék, főleg azzal, hogy eltették láb alól vagy bebörtönözték a nem kommunista harcostársakat és mindenféle ellenzékieket. Aztán következett a „forradalom exportja”, tanácsadókkal és kisebb harcoló alakulatokkal (Kongó, Közel-Kelet, Bolívia, Chile, Vietnam, Salvador, Nicaragua, Grenada), majd több tízezer katonával végrehajtott intervenciók (Angola, Etiópia). Ennyit a nem ártottak senkinek tézisről.

Ami a szociális vívmányokat illeti, a kubai egészségügy még annyira sem ingyenes, mint a miénk, valójában csak a szűk hatalmi elit jut ingyenes, jó minőségű ellátáshoz, a túlnyomó többség rossz minőséget kap, és gyakran a zsebébe kell nyúlnia. Az oktatás valóban felszámolta az írástudatlanságot, de ezen túl inkább a kommunista agymosásban jeleskedik, mint a minőségi képzésben. Az életszínvonalt leginkább az állam által garantált egyenlő nyomor és a mellékes keresetek okozta óriási jövedelmi különbségek kettőssége jellemzi. A 15–30 amerikai dollárnak megfelelő (!) fizetésekből és még kisebb nyugdíjakból nyomorgó többség csak jegyre beszerezhető, államilag agyondotált élelmiszerekhez juthat, a fejadagok megdöbbentően szűkösek, különösen a szponzor Szovjetunió összeomlása óta. Időszakoktól függően havi 5–12 tojás jut egy főre, kevesebb mint 3 kiló rizs és cukor, hasonlóan szűkös húsadagok. Ráadásul sokszor ezekből is hiány van, és hosszú sorok alakulnak ki az üzletek előtt.

Persze bárki vásárolhat a piacon meg a „dolláros üzletekben” konvertibilis pesóért mindent. Csakhogy ilyen pénze csak annak van, aki a turizmusban dolgozik, vagy rokonai pénzt küldenek Floridából, meg persze a kiválasztott párttagoknak. A piramis csúcsán a multimilliomos vagy talán milliárdos Castro-klán áll, luxusnyaralóival. Ennyit az egyenlőségről. Amit a nép szeretetéről tudni lehet, az a „lábbal szavazók” tömege, több mint egymillióan menekültek el a „szabadság szigetéről” lélekvesztőkön, az életüket kockáztatva (és valószínűleg több tízezren az életüket áldozva) Florida felé. Szóval a mítoszból szinte semmi sem igaz, de ez nyilván nem fogja megrengetni a Che-trikók eladási mutatóit.