Harmincéves a bősi vízi erőmű

Az eredeti elképzelés

Az előzmények röviden: 1977-ben a Csehszlovák Szocialista Köztársaság és a Magyar Népköztársaság nemzetközi egyezményt írt alá a bős–nagymarosi vízlépcső felépítéséről. 1989-ben Magyarországon a rendszerváltás egyik „attraktív” eleme éppen a vízlépcső lett, tiltakozásokat váltott ki, a szocializmus jelképévé vált, Dunaszaurusznak nevezték el. Az új magyar politikai vezetés nem vállalta a mű megvalósítását, és 1989 végén egyoldalúan elállt az egyezménytől. Ezek után a prágai szövetségi kormány eldöntötte – szintén egyoldalúan – az ún. „C” variáns felépítését, csak Szlovákia területén. Ez az eredeti tervhez képest (csak röviden) a Duna Csúnnál való elrekesztését és elterelését, a Körtvélyesi-tározónak csak a szlovák oldalon való felépítését jelentette – jóval kisebb területtel és köbtartalommal –, valamint megváltozott a bősi erőmű működése. Mindez aztán utólag hosszan elnyúló nemzetközi pert eredményezett a hágai Nemzetközi Bíróságon.

Különböző nézetek

A bősi vízi erőmű akkor is, azóta is számos vita tárgya, amelyekben óhatatlanul sokféle nézet – politikai, gazdasági, műszaki, ökológiai, de társadalmi és érzelmi is – összemosódik. Minden megközelítésnek megvan a létjogosultsága, de éppen ez az összemosódás fékezte sokszor a gyakorlati kérdések tisztázását és megoldását – nemzetközi szinten is. Az alábbiakban néhány szakmai környezeti kérdést érzelmi és társadalmi aspektusok nélkül próbálok megnyitni – ami nem is olyan könnyű.

A Duna 30 évvel ezelőtti elrekesztése jelentette sokak számára véglegesen a bősi erőmű tényleges megvalósítását. Ettől kezdve már ebben nem kételkedhettek azok sem, akik talán az utolsó pillanatig reménykedtek, hogy talán mégsem fog megvalósulni. Természetesen a reálisan gondolkodó szakmai társadalom tisztában volt vele, hogy az 1990–1992 közötti csehszlovák és szlovák kormányok nem fogják csak úgy „veszni” hagyni az 1977 óta épülő, a nagyjából 85%-ra elkészült műre elköltött pénzt, és valami módon be fogják akarni fejezni. Ez tény – annak ellenére, hogy a magyar fél 1989-ben történt közös tervtől való visszalépése után nálunk is erőteljesen feléledt az erőmű ellen tüntetők tábora. Viszont, akik közelebb voltak az információkhoz, tudták, hogy itt és ekkor, még a hazai 1989-es események ellenére is a mű leállításáról már szó sem lehet, és hogy amit meg lehet és meg kell tenni, az az, hogy el kell dönteni, hogyan készüljön el a mű.

A problémák megoldása

Körülbelül ezt a feladatot – talán egyetlen lehetőségnek is lehet nevezni – kapták akkoriban a tudományos intézmények, köztük a Szlovák Tudományos Akadémia érintett intézetei, ahol 1990-ig dolgoztam, de a Szlovák Környezetvédelmi Bizottság is (az akkori környezetvédelmi főhatóság), ahol 1990–1992 között ténykedtem. Az akadémiát 1990-ig nem arról kérdezték, legyen-e vagy sem erőmű, hanem arról, hogyan lehetne a környezeti, szakmailag valóban előrelátható problémákat minél jobban megoldani (és itt a dolgot el kell választani az ellenző laikusok és politikusok által terjesztett rémhírektől!). Személy szerint részt vettem a határ mindkét oldalára tervezett Körtvélyesi-tározó ökológiailag optimális kihasználására irányúló projektben, továbbá a talajvíz mélységének a növénytermesztésre gyakorolt hatásait taglaló projektben és a környezeti monitoringhálózat tervezésében. 1988-ig gyakoriak voltak a magyar kollégákkal való találkozások is, akik szintén szakmai kérdésekkel voltak elfoglalva.

A prágai Szövetségi Környezetvédelmi Bizottságnak (az akkori föderális környezetvédelmi főhatóság) sem volt tényleges lehetősége arra, hogy valamiképpen megváltoztassa a kormánynak a mű befejezésére hozott döntését. A Szlovák Környezetvédelmi Bizottságnak sem volt esélye másra, minthogy kidolgozzunk egy 19 pontból álló feltételcsomagot a „C” variáns környezeti hatásainak a kezelésére, amelyet a beruházónak el kellett fogadnia. Vonatkoztak pl. a holtágrendszer vízellátására vagy az egész ártér időszakos művi elárasztására is.

Lényeges változások

A vízi erőmű alapvető, műszakilag meghatározott céljai megvalósultak: a nagy volumenű villanyáram- termelés, a hajóforgalom javítása, az árvizek megszüntetése, az öntözéshez szükséges víz biztosítása. Ezt a legnagyobb kritikusok sem vitatták, mindemellett azonban sokan folyamatosan az elmúlt 30 év alatt az ökológiai feltételek romlását, sőt tönkretételét, megsemmisítését emlegették. Objektív szemmel viszont – az érzelmeket kizárva – beszélhetünk lényeges változásokról, de nem tönkretételről.

A leginkább kézzelfogható változás maga a mű, amely több száz hektáron a szántókat és az erdőket vízfelületre, gyepesített töltéstestekre és helyenként épített objektumokra váltotta fel. A beépített területek ökológiailag inaktívak, de a gyepek és a vizek (a kb. 17 km hosszú leszigetelt felvízcsatornán kívül) – pl. a Körtvélyesi-tározó, a Doborgaz feletti zsilipen keresztül a tározóból kieresztett víz által teremtett bővizű, feléledt ágrendszer, valamint további két nagy vízfelület (a Vajkai- és a Sülyi-tó) – szintén nagyon értékes vizes élőhelyek. Ezt az is igazolja, hogy az ágrendszert a Dunaligetek Védett Tájterületté és az EU-s NATURA 2000 természetvédelmi területté nyilvánították.

Más lapra tartozik az a vitatott kérdés, hogy a talajvíz a növénytermesztés számára mennyire elérhető. Ez főleg a Csallóköz központjában nem mutat lényeges változást. A megkívánt szint – a felszín alatti 0,5–2,5 m (talajok szerint) – vagy úgy, mint azelőtt, továbbra sem elérhető (a felső Csallóközben), vagy továbbra is – néhány kisebb területet kivéve Bősnél – az elérhető zónában maradt.

Tényleges probléma

Tényleges probléma a felvízcsatornában leülepedő hordalék, ami minden tó és víztározó természetes velejárója. Az üledékek bomlástermékei a Körtvélyesi-tározó térségében kiszivároghatnak a környező talajvizek felső rétegeibe, amelyek minőségét ronthatják. Jelentős probléma a Szigetköz ágrendszerében meglévő vízhiány, amit az Öreg-Duna és a Mosoni-Duna jelentős vízhozam- és vízszintcsökkenése okozott. Ezen javított a Doborgaz felett létesített fenékküszöb, amely megemelte néhány méterrel az Öreg-Duna szintjét, így a Mosoni- Duna ágrendszerébe is több víz jut. A megváltozott ágrendszer megfosztott néhány halfajtát az ívási öbleiktől, másfelé terelte őket, más fajtáknak viszont éppen kedvez az oxigéndús folyóvíz.

De mit is jelent ökológiai szempontból, hogy a Duna 2860 km-es hosszából lényegesen megváltozott a mi kb. 50 km-es szakaszunk? Hiszen a múltban a Dunát szintén lényeges változások érintették! Például a középkorban a Duna fő ága – a Csalló – Szerdahelytől északra, a mostani Kis-Duna helyén folyt. Vagy a jelenleg Öreg-Dunának tartott folyam távolról sem természetes, hanem a 19. századi, Széchenyi István kezdeményezései alapján történt nagy szabályozásoknak az eredménye.

Tehát? Csak tisztán az ökológiai szempontokat összegezve: a bősi vízi erőmű lényeges változásokat váltott ki az ökoszisztémákból, de nem azok megsemmisítését.

És végezetül mégiscsak egy majdnem „érzelmi” felvetés: amikor nosztalgiát érzünk az eredeti Öreg-Duna iránt, vajon melyikre gondolunk? A 30 évvel ezelőttire? Vagy a 100, 200, 500, esetleg 1000 évvel előttire? Mert a Dunát is, akárcsak a környékét, az ember állandóan változtatja, és próbálja a saját igényei kielégítésére kényszeríteni. Ez történt 30 évvel ezelőtt is.