Hány pólusú a világ?

Az az igazság, hogy a hidegháborús években volt utoljára erre egyértelmű válasz. Másképp fogalmazva akkor volt utoljára értelmezhető a két pólus: szovjetek és megszállt szatellitországaik, illetve az USA és a szövetségesei.

Ha 2020-ban elhangzik ez a kérdés, arra vonatkozik, vajon Washingtonnal szemben Peking már képez-e pólust. Nem egyértelmű és már nem is egyszerű erre a válasz.

Korábban, a szovjet és az amerikai atomarzenál fej fej mellett növekedett, számában összemérhető volt. A proxyháborúkból mindkét ország kivette a részét. Igyekeztek a táborukba tartozó többi ország társadalmi berendezkedését a maguk képére formálni. Ideológiában és propagandában is egymásnak feszültek. Ehhez képest hogyan fest most a kínaiak felzárkózási kísérlete az USA-hoz? Egyelőre a saját házi tengerükre igyekeznek kijutni, a Dél-kínai-tengerre. A Tajvani-szorosban a kanadai, brit és az amerikai haditengerészet mutatkozik rendszeresen. Tajvan gyakorlatilag a kínai–amerikai viszály Nyugat-Berlinje. Hol vannak még attól, amikor a kubai válság során a szovjetek történelmi közelségbe kerültek ahhoz, hogy az USA-t a saját területén fenyegessék…

Gazdaságilag érdekes módon sokkal szorosabban függ a két ország egymástól, mint egykor a két hidegháborús nagyhatalom. Kínának nem lenne érdeke egy amerikai államcsőd, hiszen Pekingben hegyekben állnak az amerikai központi jegybank, a FED által kibocsátott értékpapírok. Az USA ipara pedig még évekig dolgozhat azon, hogy legalább részben kikapcsolja kritikus ellátási láncaiból a kínai részeket. De úgy is mondhatjuk, hogy ha Kína a Kereskedelmi Világszervezetbeli (WTO) tagságával nem kapta volna meg a nyugattól a lehetőséget, úgy a gyors, exportorientált gazdasági növekedése sem tudta volna hozni a számokat.

De Kína még mindig egyedül van. Viszonya a szomszédaival legalábbis kétes. Indiával határ menti vitái vannak, Vietnámban és Japánban időnként társadalmi szinten robbannak ki Kína-ellenes megmozdulások, tüntetéshullámok. Néhány érdeke megegyezik Oroszországéval, de nincs szoros katonai szövetség, nem is lesz, ahogy – sok más mellett – például a Sarkkörért folyó küzdelemben fokozatosa ellentétes oldalra kerül Moszkva és Peking. Észak-Korea pedig legfeljebb figyelemelterelésre alkalmas. Az USA ezzel szemben a csendesóceáni régióban mindig számíthat az ausztrál és új-zélandi szövetségre, ahogy Japánra, Dél-Koreára és Tajvanra is. Dolgozik Indián, épp elvesztette ugyan a Fülöp-szigeteket, de ott van Kína határai közelében.

Ettől viszont nem bízhatja el magát sem a NATO, sem bármely katonai tervező az euroatlanti térségben. A helyzet az, hogy bár megmaradt a jelentősége a hagyományos katonai erőnek, de felzárkózott mellé a kibertér és a technológiai fejlesztés jelentősége. Ez a két utóbbi pedig összeér az online ipari kémkedésben, tehát abban, hogy a kínai néphadsereg kiberalakulatai munkaidőben lopják a szellemi tulajdonjogot bármely európai vagy amerikai cég informatikai rendszeréből és talicskával tolják haza az így megszerzett tudást. A vállalati akvizíciók is sokszor hasonló célt szolgálnak.

Ez egy aszimmetrikus küzdelem: egyik fél sokat költ olyan kisebb technikai előnyre, amit a másik jóval alacsonyabb költségen ellophat. A hidegháborúhoz képest nagyságrendi a különbség. Az új technológiákban pedig az nyer, aki először építi fel a piacot. Legyen szó az űrben kiépítendő eszközökről, az 5G-ről és az azt követő mobilkommunikációról, vagy akár a tengeralattjáró-hadviselés legújabb fortélyairól. A képlet tehát bonyolultabb annál, hogy egy vagy két pólus van-e.
Az euroatlanti térség érdeke a saját erős pólus megőrzése, ezáltal a globális ellátási lánc biztonságának fenntartása.